Prológus

Versenyeztek. Nem. Háborúztak. Nyerni akartak, mindenképpen győzni. A harci eszközöket maguknak készítették, és fedezéket is találtak, amit jelenleg épp nem használtak. Igyekeztek a csatatérre. Úgy harcoltak egymással, mintha tényleg tétre menne az egész – hiszen így is volt. Ám akkor jött Ő, hogy megmentse barátját, és az ellensége nyakába zúdított egy vödörnyi havat.
Tél van Kanadában. Kanadában valójában mindig tél van. Ez a hideg évszak is ugyanolyannak ígérkezett az Ottawai Gyermekvédelmi Egyesület számára. A gyerekek ugyanolyan izgatottsággal várták a karácsonyt, mint tavaly és azelőtt, a telet pedig a legtöbbjük, mint mindig, most is élvezte. Jelenleg egy újabb mini-háború zajlott az udvaron: egy hógolyócsata.
- Tate! Gyere! Segítened kell, nem bírok el vele egyedül! – kiáltotta oda az ellenség területére Raven a barátjának.
- Tarts ki, megyek! – amint kimondta eldobta a piros, immár üres vödröt, és rohant a saját seregéhez.
Tate most tölti a 13. életévét, és az első karácsonyát az árvaházban. Jelenleg a milliomodik hógolyócsatáján vett részt az egyesületben élő többi gyerekkel. 13 évesen még mindig nem unta az ilyet, sőt kifejezetten élvezte, mert elfeledtette vele a tényt, hogy kezd kamaszodni, és hogy minden zavarossá válik körülötte. Normális akart lenni.
A fiú selymes barna haja, származására emlékeztető mandulavágású szeme, és kreolos bőre egyedivé tette az árvaházban, mindössze az eltelt 2 nap alatt – igazi indiánok leszármazottja, aki nem tud semmit törzséről, és közeli családjáról ma már alig vannak gondolatai.

Az első 5 életévéből főleg színekre és nagyon ritkán hangokra és szagokra emlékszik, összemosódott jelenetekre, de arcokra, konkrét bizonyítékokra vagy jelenségekre a múltjával kapcsolatban alig-alig. Emlékszik a tűzre és a hóra. A vörösre és a kékre. Ahogy vörös, mély hangú férfi energia buborékok ülnek egy fény körül, és mulatoznak, beszélgetnek, viccelődnek. Sok fény van. Tetszik neki. Majd az egyik férfihang ráüvölt, neki el kell mennie. Valamiért nem lehet a férfiakkal. A kékekhez kell mennie. Ahogy egy sötétkék aurájú, bársonyos női hang kíséretében lézeng. A többi hölgy dolgozik, Tate csak magában játszik. Próbálja felidézni a közös-nyelvről tanultakat, pár szót, ami tetszett neki: love, peace, equality. Hideg van és sötét, de csillog a vidám fehérség a fenyőillatban.
Öntudatra ébredése után már képes volt emlékek folyamatos elmentésére, és ha kell, vissza is tudja őket hívni. Például még halványan emlékszik édesanyja arcára, aki megszerettette vele a természetet, megértette vele, hogy miért olyan nagy érték és miért kell vigyázni rá. Megismertette vele a „cseppben a tenger, tengerben a csepp” alapelvet. Amíg az ember a természet, a világ része, addig az emberben épp ugyanúgy létezik egy másik világ. A kettő hasonlít, ezért vigyáznia kell mind a kettőre. Édesapja a közös-nyelvből tanított neki szavakat, kifejezéseket. És Tatet borzasztóan érdekelt minden, ami a civilizációhoz kötődik. Érdekelte, hogy milyen a többi ember. Hogy hogy néznek ki, hogy hogy viselkednek, milyen az, ha eltávolodsz a természettől. Kíváncsi volt, és fel akarta fedezni. A törzstagok – abból az okból kifolyólag is, hogy Tate volt a legfiatalabb a családjukban – kifejezetten próbálták felkészíteni arra, hogy egyszer át kell vennie apja helyét, és neki kell a sámánnak lenni. Megtanították neki, hogy bár már az új, modernizált korban élnek, neki is tisztelnie kell a hagyományokat, és meg kell találnia azt az utat, ahol ezt a kettőt egyesítheti először magában, utána tovább adhatja ezt a családjának, a jövő nemzedékeinek. Hittek benne, hogy gyerekes hite a világ jóságában megmarad élete végéig.

Tate 12 éves korára készen állt, hogy beavassák új sámánnak. Megértette édesanyjától tanultakat, miként minden egyenlő, minden mindennel kapcsolatban áll a világon. Édesapja anyanyelvi szintre fejlesztette nyelvtudását a közös-nyelvről, készen állt az előtte álló új feladatokat teljesíteni, amiket az ő generációja célul tűzött ki.
A törzs kiválasztotta a fiú totemállatát, ami a farkas lett. A farkas az anyatermészet egyik utolsó védelmezője. Az ősi tanmese is kimondta, hogy az egység és az egyén kettősségének megtestesítője:
„Az öreg indián két farkasról mesélt unokájának, melyek minden emberben harcolnak. Így szólt: Fiam, a harcot két farkas vívja, mely mindegyikünkben benne lakozik. Az egyik a gonosz, a másik a jó. Az unoka pár percig eltűnődött nagyapja szavain, majd megkérdezte: Melyik farkas nyer? Az öreg indián ezt válaszolta: Az, amelyiket táplálod.”
Tényleg minden összpontosult Tateben, amit a törzs tanított neki. A fiú pedig örömmel vette tudomásul, hogy elhozhatja az újat a törzsének. Egyáltalán nem számított arra, hogy mire másnap felkelne a nap, már nem lenne kit a családjának hívnia.
Vörös. Fényes. Fájdalmas. Hangos. Valaki, miközben a kis társaság aludt lövéseket adott le, feltehetően valamiféle fegyverrel. Tatet édesanyjával együtt ébredtek fel a hangokra és a villanásokra. Édesapja akkor már sehol sem volt – biztos próbált valami megoldást találni. A fiú ugyanilyen késztetést érzett, segíteni akart. Bármit megtett volna, addig a percig, amíg meg nem látta apját, ahogy pár másik férfi körülveszi és feketén csillogó fegyvereket szegeznek rá, majdnem az egész kommuna szeme láttára.
- Egyedül te tudsz itt angolul, ugye? Szóval elmondjuk még egyszer, utoljára, hogy biztosan felfogd. Megvettük a földet. Itt a papír róla – lógatott az egyik idegen egy papírt a kezében. – Szólj a többinek, hogy taka’ van. Most. Azonnal.
A sámán csendben körülnézett. Bajtársaira nézett, majd mindegyiknek azt mondta egyesével saját nyelvükön:
- Andek (Varjú).
Aztán fiára nézett:
- Mahigan (Farkas).
Tate apja kirobbant a fegyverek közül, gyermeke felé futott, átölelte, és akkor egy lövés hallatszott, majd harci kiáltások. Lelőtték.
Versenyeztek. Nem. Háborúztak. Nyerni akartak, mindenképpen győzni. A harci eszközöket az indiánok maguknak készítették, általában vadászathoz használt lándzsákat vetettek be ellenségeikkel szemben. Igyekeztek a csatatérre. Harc előtti ima nem volt, de így is mindent beleadtak, amit csak lehetett a varjúk ellen, akik ki akarják majd használni környezetük gyönyörű értékeit, ha most nem sikerül megvédeniük azt. Tét érdekében harcoltak egymással – az otthonuk békéért. Ám akkor jött Ő, hogy megmentse fiát, és elmenekült a kilátástalannak ígérkező helyzetből. A lesokkolt állapotban lévő fiát csuklójánál fogva rángatta ki férje immár halott öleléséből. Tate édesanyja tisztában volt vele, hogy nem nyerhetnek. De a fia igen. Idővel.

Törzsük elbukott, megsemmisült. Semmi hírt nem kaptak az elmúlt egy évben a családjukról, míg ők itt-ott, ahol tudtak meghúzták magukat, ténylegesen a természetre bízva Sorsukat.
A bűvöletes kék aurájú hölgy most már nem bírta sokáig a sebeit. Mind fizikailag, mind lelkileg nehezévé esett élni. Fia érdekeit mégis mindennél előrébb helyezte és fontosabbnak tartotta, ezért mielőtt érezte, hogy végképp feladja, elkísérte utolsó útjára.
Sétálva rohannak valami elől, de ő nem tudja, hogy mitől. Anyja belül síkit, ordít, de nem segítségért kiált, hanem inkább félve kommunikál. Viszont talán nem hozzá szólnak a szavai. Ropogást hall – mintha ágak lennének, de az egy idő után megváltozik, és hasonlít a hó ropogására, amikor a fehér anyag vastagon összegyűlt egy réteggé. Azután sötétség. A sok csillogó, vidám fehérből, hirtelen komor, néma fekete. Se hangok, se színek, se szagok. Csak egy nagy üresség. Azután újra magához tér, édesanyja most már sétál fia kezét fogva, utoljára megöleli. Megváltozik a színe: sötétkékből kékesszürke lett. Az illata ugyanaz. Azon a bársonyosan kedves hangján mondott valamit, de a fiú nem értette. Elérkeztek az Ottawai Árvaházhoz. A kék aura eltűnt.
- Üdvözlünk Tatyana. Mostantól itt fogsz élni velünk. Szeretnél játszani valamit, mielőtt leülünk vacsorázni? Mit szólsz hozzá, leszel palotás hercegnő?
- Tate vagyok. És inkább indián-herceg szeretnék lenni.