III.rész

Az indián állattotemek törzsek vagy embercsoportok, mint családok vagy klánok emblémái. A totem egyúttal az illető törzs nevét is jelenthette, és így a törzsek többnyire valamelyik állat nevével jelölték magukat. Ezek is visszatükrözik a törzs leszármazását, emlékeztetve őket az őseikre vagy a mitikus múltjukra és teremtésmítoszukra, emiatt azok kultikus tiszteletnek örvendtek. A totem szó egy indián csoport „odoodeman” szavából származik, ami „rokonsági csoportot”, „valakinek a testvérét” jelent. Sok törzs abban is hitt, hogy közösségük minden tagjának saját állattoteme van, amik lelki vezetők, így néha megjelennek álmokban vagy látomásokban. Ezek az állattotemek vagy lelki vezetők egy életen át mellettük vannak, tanítanak és irányítanak, megvédenek.

Állattotemeknek, amikhez szintén beletartoztak a természetfeletti mitológiai lények és legendák, mindnek volt egy különleges jelentésük, karakterük és jellemzőik. Az állattotemek lélek állatok, amik megidézhetőek egy egyed vagy egy törzs által, a speciális ereiért, hogy védelmezőként szolgáljon, amikor csapásokkal kell szembenézni.
Észak-Amerikában a totemizmus jellegzetes szertartásai voltak az álarcos táncok, amelyeknek résztvevői totemeik képébe öltözve jelentek meg. Kanada területén élő egyik törzs 23 nemzetségből állt, amelyek mindegyikének saját, állatot jelképező totemje volt.
Az állattotemek főképp a totemoszlopokkal asszociálódtak, amik hat északnyugati indián törzs által készültek, a Csendes-óceán északnyugati partján élő bennszülöttök által. Állattotemek és szimbólumok faragottak és festettek hosszú fa oszlopokra, amik reprezentálják a klánok vagy családok emblémáit és összekapcsolódik a totemizmusba vetett hitükbe. Az állat totemekről hitték, hogy spirituális jelentőségük van és vigyáztak a családra, klánra vagy törzsre, szimbolizálva a védelmező lelket vagy segítőt. Állattotemeket nem imádták, de óriási tisztelet övezte őket. Esetenként szintén természetfeletti erőt tulajdonítottak neki.
Az eszme és a koncepció a totemizmus mögött, hogy minden ember rokonságban, spirituális kapcsolatban áll egy másik természeti lénnyel vagy tárggyal, ez a gyakorlatban az animizmushoz hasonlít. Az animizmus egy hit, ami azon a spirituális ötleten alapul, hogy az univerzumnak és minden természetes tárgynak az univerzumon belül van lelke. Hitték, hogy lélek nem csak az emberekben létezik, de állatokban, növényekben, fákban, kövekben és minden természeti erőben is.

A farkas totem a hűség szimbóluma. Az elvekhez, és hithez való hűség - erősen ragaszkodnak a hagyományokhoz, nem tűrik, hogy betörjenek személyes szférájukba. Védik a területüket, az övéiket. Igazi csapatjátékos, aki szereti megosztani mindenét szeretteivel, egyedül elveszettnek érezné magát.
Végsőkig hűségesek és kitartóak a csapatuk mellett, védelmezik a családjukat és a barátaikat, békeszeretők, szellemük gazdag harmóniában, békében és tiszteletben, tisztelik a rangrendszert amiben élnek, de független teremtmények és időt töltenek a sajátjaikkal. Azok akik farkas totemmel rendelkeznek, megtanulják hogyan vezessenek egy erős családot, úgy hogy nem veszítik el saját személyiségüket. A farkas inspirálja az igaz egyensúlyt, és az alkalmazkodóképességet, ahogy a szabadszellem, szabadságszeretet és a családközpontúság megfér bennük.
A Farkas kiváló jellemismerő, mesteri megfigyelő, és tanár. A farkas szellemek mutatják az irányt a szellemi világosság felé. A farkas erejével rendelkező emberek a klán nagy gyógyítói és védelmezői közé tartoznak. A farkas-amulett a vezetést, a védelmet és a lélek hívó szavát jelképezi. Az alfa farkas személyisége a csoportvezetőé, és segít a félénk személynek, hogy aktívabb és társaságot kedvelő szerepet kapjon a csapatban. Ez segít az agresszív, egoista embernek is, mert a csapat farkas nyugodtabb és segítőkészebb. Figyelmes mások irányába és képes a kompromisszumra.
A farkasok rendkívül intelligensek és társaság kedvelők, érzékeik élesek, de sosem felejted el az élet örömét és hogy hogyan maradj játékos. A farkas megtanít a hallgatásra, hogyan tudatosítsd a körülötted lévő dolgokat, és hogyan bízz az ösztöneidben. Megérzéseiket élesnek és precíznek találják, gyorsan és készen tudják használni, kreatívak. A farkas az "őrző" szinonimája. A megemelkedett ösztönökkel és a tudással a farkas előhozza az éles intellektust és az átható érzékeket.
A farkas kockázatot vállal, de sosem bolond. Úgy tartják az Úttörői az állatvilágnak. A felfedezés a második természetük. Azok akik tanulnak és együttdolgoznak a farkassal, azon veszik észre magukat, hogy új kalandokat keresnek és új vallásokat tanulmányoznak, ahogyan a farkas totem spiritualitást hoz, és erősen kapcsolódik a rituális ösvényekhez.
A farkas megtanít, hogyan beszélj hangosabban és mindig őszinte és nyílt legyél. Hasonló módon, ahogyan vonyítanak, hogy jelezzenek másoknak, vagy hívják, lokalizálják csapattagjaikat. Meg akarják osztani másokkal a tudásukat, legyen az szóban vagy más kommunikációs formában, például írásban. A farkasok a vonyítást használják, hogy üdvözöljék a másikat és néha azért is vonyítanak, mert élvezik. Ebben az esetben, megtanítanak hogy bajtársiassággal és örömmel tekintsd az életet.
Megnövekedett erő és energia jellemző rájuk. A makacsság, és a hagyományokhoz való túlzott ragaszkodás elszigetelődéshez vezethet.
Viharos szelek idejét rendelik a farkas-amuletthez. Bundáját a sámánok szellemi síkon köntösként használták, a farkas szőre az irányítás jele, a fogaiból készült amulett erőt és belső kitartást ad.

Az egyetlen állandó dolog a változás. Viszont, ha megtaláltad és kiérdemelted a totemed bizalmát, akkor az állandó, és bármikor képes kapcsolatot teremteni azzal a lélekkel. Képes a lélekállat jellemzőit magáévá tenni egy adott időkorlátig. Tate is ebben hitt. Bízott benne, hogy a farkasokat karakterizáló bátorság pár perc múlva átjárja testét. A változni készülő testét.

Az egész árvaház kint tartózkodik a majdnem éjféli sötét ég hideg, bizsergető lénye alatt. Vacogva nevetgéltek, néhányan forrócsokit szürcsölve, míg a nevelők úgy döntöttek most megengedhetnek maguknak szigorúan csak egy pohárka pezsgőt. Várják a tűzijátékot. Az újévet köszöntő tűzijátékot. Az ifjú indián izgatottan várta a feketeségen felrobbanó színeket. Várta a robajt, a visszaszámlálást, ami kiváltja az élvezetes pirotechnikát. Bár meg is volt rémülve. Pár nappal ezelőtt Ezell beavatta egy már jól bevált amerikai-kanadai szokásba: az új évbe való átlépés pillanatában szokás csókot váltani. A sámán tudta, hogy a szőkének fogalma sem volt róla, hogy mekkora terhet rakott a vállaira, de mégis feszültebb lett emiatt az utóbbi napokban. Nem azért, mert úgy érezte, hogy kötelessége neki is tiszteletét leróni eme szokás előtt. Nem, ez a „kötelezettség” pont hidegen hagyta. Inkább azért izgult, mert ő is szerette volna megélni azt az édes pillanatot valakivel. Méghozzá a csodaszép smaragd szemű barátnőjével.

Tate Ravennel, Ezellel és Vanceszel beszélgettek egy kisebb körben, pár lépésre a csapatuk ellenkező nemű körétől. Olyan témákat kezdtek boncolgatni, mint hogy megfogadnak-e valamit, amit a következő évben el akarnak érni, vagy hogy mit bántak meg idén a leginkább és miért a leghálásabbak. A natív amerikai egyértelműnek találta, hogy a barátai megismerése a legkedvesebb élménye, ám a többiek buta és meglepő történetein is jókat derült, ahogy ők elmesélték neki. A sok nevetés és hahota után meghallották, ahogy a felnőttek kijelentik, hogy már csak fél perc van hátra a köszöntőhöz. Tate ereit újra elárasztotta az adrenalin, de egy mélyet szippantva a hűs levegőből próbálta megnyugtatni magát, ahogy arra gondolt, hogy mit is fog csinálni 1 perc múlva. Kifújta a bent tartott, immár általa felmelegített leheletet, majd az eddig kezeiben fogott forrócsokis bögrét Ravenre bízta, és elnézést kérve elindult a lányok felé. A fiúk kérdőn néztek utána, de aztán rájöttek, hogy mire készül barátjuk, így csak elmosolyogva ingatták fejüket, mintha olyasmit mondanának, hogy „milyen hamar felnőnek, nem igaz?”.

- Héj, Tate! – üdvözölte a hozzájuk átbarangolt fiút Camille. – Pont most akartunk odamenni hozzátok.

- Menjetek nyugodtan. Én is visszatalálok majd, csak… Karyn, lenne rám egy kis időd? – kérdezte határozottan a lány szemeibe nézve, ám hangja egy kissé mégis berezgett.

- Persze – mosolygott a fiúra egy bólintás közben. – Lányok, menjetek előre – intett nekik, majd visszafordult a másikhoz.

- 5! – kezdték kántálni a visszaszámlálást a körülüttök lévők.

- Mizujság, Tate?

- 4!

- Csak… meg akartam köszönni, hogy miattad barátokra leltem.

- 3!

- Ohh ez nagyon kedves tőled, de az ilyesmi alapvető. Már az első perctől kezdve, ahogy megismertelek, megkedveltelek.

- 2!

- Én is nagyon kedvellek.

- 1! Huhh! Boldog Újévet!

Tate utoljára bátorítást kért totemállatától, nyelt egyet elpirosodott arcával, ami nem csak a hidegtől váltott melegebb tónusra, majd mélyen a lány szemeibe nézett. Barna tekintete lejjebb vándorolt a lány ajkaira. Szemei sötétsége elmélyült és üvegesebb lett, tükörképet festve a fekete hajú, zöld szemű lányról. Előrehajolt. Ekkor ébredt rá Karyn a másik szándékaira, és elállt lélegzete, a hideg levegőben nem látta tovább párás, meleg, füstszerű leheletét. Orcái olyan pirosra fordultak, mint az első fellőtt, tüzesen vörös tűzijáték. Ám nem zavartatta magát pillanatnyi meglepettségében. Ő is barátja irányába mozdult. Pár centi választotta el az ízlés felismerésére szolgáló érzékszervüket attól, hogy életükben először érintsenek egy az övékhez hasonló puha párnát. Tate mégsem tudta megtenni. Még nem. Valamiért úgy érezte, hogy nem jogosult a lány valószínűleg most csokoládé édes érintésére. így hatalmas kitérőt téve, Karyn hideg homlokát melegítette fel ajkaival, egy kedves érintés által.

- Úgy hallottam, hogy ez a szokás – lépett ki lassan, lágyan mosolyogva a barátja meleg színekben tarkított aurájából. – Boldog Újévet, Karyn!

Az említett megszeppenve állt még pár másodperc erejéig, majd kiolvadt merev pozíciójából, ennek oka, feltételezései szerint a fiú meleg közeledése lehet. Elővillantotta hófehér fogsorát, majd visszavonta magához társát, vállaiba kapaszkodva kicsit lábujjhegyre állt, hogy felérjen hozzá, és megpuszilta a nála kicsivel magasabb bal arcát. Ezután szorosan megölelte, a fiú nyakánál tartva átvont karjait, így kívánt szintén boldog újévet. Egymást ölelve feledkeztek bele saját kis világukba, így vált színek aurájuk eggyé.

Tate új év hajnalát természetesen barátival töltötte, nagyokat nevetve, néha bent, továbbra is kakaót és forrócsokit szürcsölve, néha kint hógolyózva, hóangyalokat vagy épp hóembereket készítve, esetleg egymást húzva a szánkón, bele-beleborulva a hórakásba, amikor hirtelen fordulnak, illetőleg jeges területet érintenek. Nem csak ők maradtak fent tovább a takarodónak kijelölt esti óránál, hanem többen is, de szerencsére a felnőtteknek nem kellett olyan sok gyerekre felügyelniük, mivel a kisebbek, és azok, akik könnyen elfáradnak már rég az igazak álmát aludták. Csakhogy a nyolcas kiscsapatra nagyobb figyelmet szenteltek, egy bizonyos ok miatt. Vagyis egy bizonyos valaki miatt.

- Tatya-… Tate, beszélhetnék veled egy kicsit?

Ahogy a nevelőnő a csapathoz ért, mindenki elhallgatott. Tate hátratekintett barátaira egy aféle érdeklődő „Tettem valamit?” nézéssel, de nem ijedt meg. Belül tudta, hogy nem tett semmi rosszat – kivéve azt a két alkalmat az esti kiszökésekkel, de arról senki sem tudhatott -, ezért nem volt ideges sem. Biztos a papírjaihoz kell még valami adat, amit mostanában annyira komolyan gyűjtöttek tőle a felnőttek. Az indián visszafordult a hölgyhöz, majd beleegyezését kifejezve válaszolt, és tettek pár lépést távolabb a kiscsapattól, hogy privátabb hangulatban tudjanak beszélgetni.

- Tate, beajánlottunk az egyik közeli klinikára. Jövő hétre kaptunk időpontot – kezdte a nevelőnő beavatni a fiút az új információkba.

- Klinika? De… de miért? Beteg vagyok? – értetlenkedett és kezdett az eddig eluralkodni rajta az aggodalommal kevert félelem.

- Nem, nem! Oh drágám, nem! – guggolt le rögtön a nő, hogy az ifjú sámánnal egy magassági szinten legyen. – Tudod… - kezdte bizonytalanul, gondolván, hogy a fiú lehet nem is tudja pontosan az elkövetkező szavak definícióját. – Tudod, egy Transznemű Egészségügyi Programba kértünk neked időpontot.

- … transznemű?
- Ez egy gyűjtőfogalom azoknak, akiknek a nemi szerepe valami okból eltér a születéskor többnyire meghatározott biológiai nemtől. Vagyis a te esetedben, te olyan fizikai jellemzőkkel születtél, amikkel a lányok, de mégis másnak érzed magad, olyan dolgokat szeretsz, olyan dolgokat élvezel, amiket általában a fiúk szoktak.
Az indián elgondolkodott az elhangzottakon. Felfogta a verbálisan leadott információt, majd feldolgozta. Igen. Ez így helyes. Ő egy ininiikaazo.
- Niizh manidoowag – suttogta maga elé, szinte öntudatlanul, ahogy eszébe jutott a helyes kifejezés.
- Tessék?
- Két-lelkű. így hívott a törzsem. Nő és férfi lélek egyesült bennem. Ininiikaazo vagyok, vagyis egy „nő, aki igyekszik férfi lenni” – pár másodperc magába merülés és hallgatás után újra megszólalt, sokkal magabiztosabban, mint valaha, amikor egy felnőttel társalgott. – Készen állok. Mit kell majd tennem?

Remények és célok kitűzve. 2020 januárja kezdetét vette. Új év, új én – ahogy mondani szokás. Ám ez a szállóige Tate számára tényleg jelentett valamit, sokkal intenzívebb magyarázatot hordozott. Nem csak egy elengedett megszólalás a fülei mellett.
Amint lezajlott az információcsere, a fiú rögtön elújságolta a barátainak a híreket, akik rendkívüli örömmel a nyakába estek, és megígérték neki, hogy ők is vele lesznek, legalábbis elkísérik, ha ő mégis egyedül csinálná végig az első alkalmat. Tudta, hogy a bíztatásra és a támogatásra szüksége lesz. Ezért amint tudta, megérdeklődte a nevelőktől, hogy rendben lenne-e, ha a barátai is vele tartanának. A felnőttek végül vonakodva ugyan, de engedélyt adtak rá.
Így kerültek mind a nyolcan egy vakítóan fehér, már csípősen túlzott hintőpor és tisztító szagú folyosóra. Feszengtek. Mindegyikük. Hiába csak egyiküknek kellett volna. Szépen, rendezetten ültek a menta zöld, rücskös felületű várószékeken, várva a nevelőjükre, aki elkísérte őket, és aki most az egyik automatából imádkozza ki azokat az édesség szeleteket, amiket a gyerekek kinéztek maguknak, abban a pillanatban, ahogy felértek az emeletre. Tate valójában egy falatot sem tudott volna enni bármilyen csemegét is adnának neki, de szüksége volt arra, hogy pár percig a kiscsaládjával legyen, a kísérőjük zavaró jelenléte nélkül.
Camille ki nem állhatta az ilyen feszült csendeket. Valahogy mindig késztetést érzett arra, hogy neki ezt már pedig meg kell törnie. Az extrovertált személyisége nem engedte, hogy ilyen legyen a leülepedett helyzet. Legalább Tate idegeskedésén csillapítani akart. Gondolkodás közben elkezdte lengetni magán a széken. Először kezeivel emelve fel egész súlyát a székről, lábait derékszögben feszes egyenes vonalba vágva. Lazításképp ezután lábait hintázásként mozgatta fel és le, testét még mindig tartva, nem engedvén magát le. Fel sem tűnt neki, hogy a többiek látva a lány lazaságát, kezdtek feloldódni. A francia származású bemutatott gyakorlata végére felemelte teljes valóját a széken. Lábai az ég felé meredtek, ő maga pedig csakis előre figyelt, miközben karjai öntudatlanul is nyomni kezdték teste saját nehezét.
- Rájöttem! – kiáltott megkönnyebbülten, majd mikor Vancere pillantott volna, észbekapott, miszerint a társai egész végig őt figyelték már-már vigyorogva.
- Arra, hogy hogyan kell kézen állni? – cukkolta az akrobatát Ezell. – Azt hittem, ezt már korábban is meg tudtad csinálni.
- Milyen kis humoros vagy – tett szarkasztikus megjegyzést barátjára, szemét forgatva, majd lábait elnyújtva talpra állt a folyosó tiszta kövén, komolyan tekintett a másik oldalán ülő Vancere és Ravenre, aztán a lányokra. – Gyerekek, velem jönnétek egy percre? – pattantak fel a többiek is, és ahogy sétáltak el, még pár hangosabb szót lehetett hallani a suttogásukból. – Most… Ez jó alkalom… Elhoztad?
- És én? – mutatott lesokkolva magára a szőke hajú fiú, de a többiek már elhagyták a látóhatárt.
Ezell egy lemondóan mélyet sóhajtott, majd átcsusszant a Tate széke melletti ülésre, hogy közelebb legyen egyetlen, helyszínen maradt barátjához. Felnézett indián barátjára, aki az előtte lévő ajtóra szegezte tekintetét. Alsóajkát beszívta, és alig láthatóan majszolgatta izgalmában. Félt. Ez nyilvánvaló. Ki ne félne egy ilyen helyzetben? Kórházban vannak – már ez a tény magában is egy ok a félelemre. Ezell a többiek után nézett. Nem a legjobb embert hagyták hátra. Ő ért a legkevésbé a vigasztaláshoz a csapatból. Pedig barátjának most hatalmas szüksége van a támogatásra. A szőke csibész lélegzetét visszafojtva emelte fel jobb kezét, hogy Tate hátára tegye azt. Párszor szótlanul megpaskolta, mire a sámán felnézett rá.
- Ömm… emm… izéé…
- Jól vagyok, Ezell – mosolygott észrevehetően erőltetetten a másik, mire a szólítottnak rögtön szavak szaladtak szájára.
- Figyelj… tudom, hogy tudod, hogy nem én vagyok a legjobb abban, hogy megnyugtassalak, vagy hogy lelkizzek bármelyik pillanatban, de ömm… De itt vagyok. És szeretném, ha vennél egy 4 másodperces levegőt – bíztatta Ezell, kezeivel is kommunikálva nonverbálisan, Tate pedig követte az utasításokat. – Tartsd bent 7 másodpercig. Most pedig fújd ki 8 másodpercig. így ni. Itt vagyok. Segítek, amiben tudok.
Tate laposokat pislogva mosolyodott el ismét, a meghittségnek köszönhetően most már érezve egy kis nyugalmat önmagában. Ritkán lehet ilyen pillanata Ezellel, ezért igazán megérintették a szavai. Hálásan nézett a csínytevőre, majd átnyúlva a saját székének határáról a másikéhoz, átölelte a társaságát képező fiút.
- Köszönöm. Annyira hálás vagyok, hogy támogattok.
- Ez már csak természetes – tért vissza Camille a többiekkel maga mellett.
- Most elrontottátok a pillanatunkat – panaszolta el baját a szőke.
- Tate, van számodra valamink – vigyorgott tovább a lány, mint aki nem hallotta ez előző sopánkodását. – Ez egy utó-karácsonyi ajándék. Mindünktől.
Camille kezeiben egy kicsi, díszesen becsomagolt dobozka pihent. Mielőtt a fiú átvehette volna tőle zavarodott tekintettel végignézett barátai arcán. Hát ezt vajon mikor találták ki? Elvigyorodva köszönte meg, miközben lassan a csomagért nyúlt. Nem volt szíve szétszedni a gondosan beburkolt színes papírt, viszont a kíváncsisága az ajándék mivolta felől alig-alig erősebbnek bizonyult. így ugyan lassan, de elkezdte lebontani a csomagolást. Amikor elért arra a pontra, hogy kinyitja és megnézi a tartalmát, elállt a lélegzete. Egy fából kifaragott totemállatot pillantott meg. Egy farkast.
- A sztorijaidban mindig rettenthetetlen farkasokról beszélsz. Ezért gondoltuk, hogy neked is ad egy kis bátorságot, ha nálad lenne egy ilyen… talizmán.
- Totem – javította ki Raven az utolsó, bizonytalan szóhasználatot.
- Totem – bólintott igazolva a sötétbőrű lány.
Tate egy darabig még szótlanul csodálta a kis tárgyat. El sem hiszi, hogy ilyen nagyszerű dolgot kapott. Kérdések fogalmazódtak meg lassan elméjében, miközben felakasztotta nyakába ajándékát. Ismét kezébe vette, hogy még egyszer megnézhesse. Lassan szóra nyitotta száját, bár csak szavakat tudott mondani.
- Melyikőtök…? Hogy…? Mikor…?
- Raven és Vance találta ki – vette magához a szót Hui. – Felnőtt segítséget kértünk hozzá. És… nagyjából szilveszterre lett kész, kicsivel utána.
Az indián gondosan, óvva új ajándékát visszaengedte nyakába a farkast, majd szembenézett barátaival. Kellemesen mosolygott, szemeiben a meghatottság könnycseppjei kezdtek összegyűlni, hogy aztán egyesével lefussanak a fiú orcáján. Némán kinyitotta két karját, szó nélkül ölelést kérve családjától. Ebből immár biztos bátorságot fog nyerni.
- Tate – egy kedves női hang, ismeretlen aurával lépett ki abból a bizonyos szobából, aminek ajtaját az indián már emlékezetből is le tudná rajzolni. – A legtöbb papírod készen áll. Be tudnál jönni?
Az ifjú sámán elengedte barátait, rájuk mosolyogva bólintott, és emlékezve Ezell tanácsára megfogadta a már megbeszélt légzési technika lépéseit. Bátorság.
Amint belépett az új, szintén tisztítószagú, a folyosónál világosabb térbe, rögtön feltűnt neki az egyik szekrényen tartott injekciós tűk sokasága. Hallott történeteket a többiektől, hogy az ő helyzetében lévők sokszor kapnak szurit. Kifújta a levegőt, és helyet foglalt egy kényelmes fotelbe, ami közvetlenül egy író asztal mellett volt. Bátorság.
- Szóval… Tate, én Evelyn vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – nyújtott kezet a doktornő a fiúnak. – Feltennék pár alapvető kérdést, hogy azonosítsalak. Csak a formalitás miatt, rendben? – érdeklődött, mire Tate bólintott egy határozottabbat. – Mikor és hol születtél?
- 2006. szeptember 23., Ontario.
- Igen, ez eddig stimmel – bólintott egy lapot nézve Evelyn. – Megkérdezhetem, hogy Ontarión belül hol?
A fiú csendben maradt. Nem tudta, hogy megéri-e válaszolni. Nem akart válaszolni. A történtek után nem akar a felnőtteknek beszélni a természethez oly’ közeli otthonáról. Valójában, azt sem tudja, hogy mi történik jelen pillanatban a szülőhelyével. Elvették tőlük. Tőle. És volt benne egy kisebb kétségbeesés is, miszerint miért kell ezt az információt a vele szemben ülő hölgynek tudnia. Nem merte elmondani. Félt, hogy a törzse földje még jobban sérülhet, mint eddig, ha most ezt kifecsegi. Némán ült, a padlót nézve, mint aki füle mellett elsuhant volna ez a kérdés. Mintha nem is keltett volna benne bizalmatlan gondolatokat.
- Ha nem szeretnéd elmondani, nincs semmi baj. A tartományt tudjuk, ez is bőven elég – a fehér laborköpenyes hölgy próbálta megnyugtatni a felhúzott falakkal magát védő gyermeket. – Minden rendben. Édesanyád nevét sem szeretnéd elárulni?
Tate enyhén megingatta fejét, jelezvén, hogy nem ezt az ismertetőt sem szeretné elárulni. Evelyn sóhajtott egyet, de kegyes megértéssel felírt papírjára egy kérdőjelet. Talán később megnyílik neki a fiú.
- Még egy utolsó. Mi a születési neved?
- Tayen. De minden felnőtt Tatyanának ejti ki. Gondolom, így könnyebb hívniuk.
- Angolosították – bólintott rá megértően. – De én a teljes nevedre utaltam.
- … ez a nevem – értetlenkedett Tate.
Lassan elege lett ebből a sok kérdésből. Minek kell ez a sok információ? Olyan felesleges ez az egész. Az emberek annyi mindent túlbonyolítanak. A természetben nem kell ennyi hasznavehetetlen adat. És mégis mit jelent az, hogy teljes név? Mindenki egyszerűen csak Tatenek szólította a törzsében, és ezzel semmi gond nem volt. A fiú értetlen idegeskedése közben a nyakában lógó amulett-állatához fordult segítségért. Megszorította, ezzel kérve tőle erőt.
- Nincs vezetékneved? – tette le végre a tollat Evelyn, megdörzsölve orrnyergét.
- Nem része a kultúrámnak – felelte nemes egyszerűséggel a fiú, bölcsen megmagyarázva a helyzetet. – Ha nem erőltetik ránk, akkor nem is kell használni. A törzsemben sosem használtuk őket, ha volt egyáltalán. Családon belül voltunk. Egyszerűen nem volt rá szükség. Felesleges.
A doktornő elvette szeme közeléből ujjait és ledöbbenve figyelte a fiút, miközben elmagyarázza a helyzetét. Nem mintha magyarázattal tartozott volna, de ő mégis úgy érezte, hogy tisztáznia kell a szituációt, amibe belecsöppent. Ki tud állni magáért. Nem is olyan esetlen, mint amilyennek első látásra tűnik. Ezen a hölgy elmosolyodott, majd leintette a fiút. A gyerekek mindig meg tudnak lepni.
- Nyugalom, értem én, minden rendben – nézett lágyan a gyermekre, majd újra felvette az asztalon hanyagul heverő tollát. – Tudom, hogy feleslegesnek tűnik, de ennek a rendszernek kell az azonosításhoz. Nem okozna nagy változást benned, ha lenne még egy neved, ugye? Az csak gazdagabbá tenne, és nem is kell mindig használnod majd. A barátaid még mindig csak Tatenek fognak hívni. Ez a lényeg, nem? – a fiú bólogatott, mire Evelyn elvigyorodott. – Akkor? Mi legyen a vezetékneved?
Az indián lepillantott a még mindig tenyerében szorított farkasra. Elgondolkodott egy kis időre, majd határozottan, ellenvetést nem tűrően kijelentette:
- Mahigan. Tate Mahigan vagyok.

Az adatok felvétele után a konzultációra került sor. Evelyn elmagyarázta, hogy mi az a hormonkezelés, hogy milyen következményei lesznek, milyen sebészeti beavatkozásokra van lehetőség, és hogy a dokumentumokon hogy és miként fognak megjelenni az adatai, beleértve a nemét és „új”, már bevált nevét. Elmagyarázta azt a törvényt, ami akkor lép életbe, ha örökbe fogadják. Ha rosszul bánnak vele a nemi identitása miatt, akkor a kormány ismét kiveheti a környezetből, ahová bekerült. A biztosítási díjat az esetében az állam állja.
- Tudod, Tate… általában a two-spirit emberek nem szokták alkalmazni a hormonterápiát.
- Igen. Megértem. Nagyon furcsának hangzik, hogy megváltozik a természetes testem – bólintott a fiú. - De szeretném végigcsinálni. A törzsem bízott bennem. Hitték, hogy én elhozom az újat. És nem fogok eltűnni. Gazdagabb leszek. Önmagammal.
- Ez esetben… – paskolta meg a doktornő bíztatóan a kicsi vállát, miközben felállt és elővett pár hormonkezeléshez használt eszközt az egyik polcról. – Ez esetben négy módszere van, hogy bejuttasd a tesztoszteront a testedbe: tabletta, tapasszal, krémmel, vagy injekcióval – tette le sorrendben a kellékeket az asztalra. – A tabletták hatnak a legkevésbé, ezeket használják a legritkábban. A tapaszt vagy gélt naponta kell felvinned. Ha a szurit választjuk ki neked, akkor azt hetente vagy két hetente egyszer kell használni. Egy kis időbe beletelik, mire rájövünk, hogy neked melyik lesz a leghatékonyabb kezelési módszer.
Evelyn szépen levezette, hogy először a változások a bőrön fognak megjelenni. Máshogy fognak kinézni és más érzetük lesz. Ezután az ember súlya változhat, az izomzat rendeződik át lassan. Pár hét után az ember hangja is megváltozik. Ezt követően a hajzat és szőrzet lesz vastagabb, sötétebb és gyorsabban nő. Átrendeződik az arc. Több fizikai ereje lesz. Változhat a szaporodó rendszere, és az érzelmei is ingadozhatnak. A nemváltoztató műtétet nem kötelező végigcsinálnia, ha nem szeretné. Ez emberfüggő. Rendben van, ha nem szeretne eltávolítani a női szerveit. A lényeg, hogy jól érezze magát a saját testében. A pubertás közben a legkedvezőbb elkezdeni az átváltozást, mivel könnyebb megállítani a test változásait, minthogy később visszafordítsák azokat.
- Eddig az volt a bevett szokás, hogy 15-16 éves korig nem szabad tesztoszteront szedni receptre. Helyette 1-2 évig pubertás blokkolót kell felírnunk. Viszont a mai orvostudomány sokszor említi, hogy a páciens és az orvos közös megegyezés alapján akár hamarabb is elkezdheti a kezelést, ha mentálisan és érzelmileg felkészült az ember. Én ezekben biztos vagyok – mosolygott a hölgy, egyik kezével játékosan beletúrva és megpaskolva Tate feje búbját, miközben másik kezével a fiúnak adott egy csomag T-tapaszt, amiben megegyeztek.

Egy pár hét eltelt azóta, hogy a kiscsapat a klinikán járt. Tate úgy érezte, hogy a naponta feltett tapaszok lassan, de biztosan elkezdik megváltoztatni. Viszont az elméje zárt sarkában volt az a gondolat is, hogy lehet, ezeket az átalakulásra utaló jeleket csak beképzeli magának.
A barátai mindenben ott voltak neki. Amikor kétségbeesett azon, hogy a természetes teste megváltozik, mindig próbálták megnyugtatni. Mondani pár jó szót.
4-7-8.
Attól, hogy elkezdesz valami újat, vagy új érzéseid lesznek, még te vagy az.
Amíg előtted van a belső képed magadról, addig nem számít semmi.
Ha felvállalod a változást, és az azzal járó félelmedet beismered, akkor igenis bátor vagy.
A változás állandó – igen, rémisztő és nehéz, de ez egy olyan folyamat, amit nem lehet megállítani, csak elfogadni és élni vele.
Minden rendben van.
Az ember így, helytelenül helyes.
Tate kezdte elfogadni az új önmagát. Nem csak a testi, fizikai változásait. Végre elfogadta a dühöt, ami a menekülése óta él benne. Felfedezte, és megtanulta, hogy a düh természetes. Bátran vállalja magát. Újra energiával megtelve élte napjait. Egy újfajta energiával. De mégis borzasztóan közeli volt ahhoz, amit akkor élt meg, amikor még a törzse rezervátumában élt a családjával. Az új családjával új energia szabadult fel benne.

Februárhoz közelítve a nyolcas banda alig gondolt Újvilágra – ahogy ők nevezték. Leülepedett bennük, hogy van egy hely, ahova bármikor elmehetnek, ha elegük lett volna az igazi világból, és valahogy ez a tudat elég volt, hogy minden nyugodtan, békességben menjen. Ám közeledett az újhold. Január újholdja.
Újhold idején kevesebb a konfliktus, feszültség. Alkalmas arra, hogy megszabaduljunk a rossz szokásoktól, változtassunk életmódunkon. Jó alkalom az új célok véghezvitele és kitűzése mellett a régi terveink és feladataink felülvizsgálására. Ez az újrakezdés, megújulás időszaka. Ilyenkor erős az ember testi öngyógyító ereje. Ilyenkor jobban készen állunk a változásokra és nyitottan fogadjuk az új lehetőségeket. Január újholdja változásokkal teli időszak. Ám senki sem számított még több metamorfózisra.
Az óra közeledett az este hat órához, a Holdnak most kéne lenyugodnia, de mivel újhold volt, ezért nem láthatták az ezüst uralkodónőt az égen, szabadidős tevékenységek folytak, a csapat pedig amellett az opció mellett döntött, hogy az udvaron töltik idejüket, a hóval és az épp lehulló hópelyhekkel szórakozva.
Vance és Camille a szánkóval szórakoztak, a lány az erejét tesztelte azzal, hogy a fiút próbálta ide-oda húzni. Karyn, Raven és Tate hóembert építettek, aminek jellemzőit mindegyikük külön utakon keresték – egyikük a szemét, másikuk az orrát, a harmadik személy pedig a kezeit kereste. Ezell, Hui és Anne pedig hármas hógolyó csatát rendeztek, ami Ezell dobásával kezdődött – őszintén, Annet akarta eltalálni, de valahogy a golyó kiért és kínai származású barátnőjét találta el.

17:45. Lement a láthatatlan Hold. Fejlődések következtek be.

Camille szaladt, hogy minél gyorsabbnak tűnjön, miközben súlyt húz maga után. Futás közben az erdő felé fordult, gondolván, hogy ha szlalomozik, akkor még több izmot szedhet magára. Nem akart messze menni, csupán az első pár fát kellett megkerülnie. Hihetetlen sebességgel sietett a fákhoz, ám pár forduló után hirtelen megállt, így a még csúszásban lévő szánkón ülő fiú kisodródott és eldőlt a szánkóval, beledőlve a hideg, csillogós, fehér hóba.
- Camille – sóhajtott dühösen, mégis a tőle megszokott visszafogottsággal a legidősebb, még mindig a földön feküdve. – Ezt most miért kellett?
- Van-Vance…
- Mi va- – ült fel végre, felnézve a lányra, de elállt a szava, ahogy meglátta őt.
Az afrikai-francia lány gyönyörű, sötét bőre felrepedezett. Rémülten figyelték a lány bőrét, ami lassan úgy nézett ki, mintha fakéreg lenne rajta. Mi történik?! Vance felállt a földről, odasietve barátjához, megfogta kézfejeit, megvizsgálta őket. Tapintásra is olyan száraznak tűntek, mintha kéreg darabok lennének. Felnézett Camille arcára, ami hasonló állapotban volt, de érdekesebb volt haja állapota. Az eddig egyszerű, barna haja berasztásdott és zöld színre váltott. Mintha indák lennének.
- Vance… - remegett meg a lány hangja ismét, ahogy feltekintett a kezeiről a másikra. – A ha-hajad… - mutogatott egyik kezével a másik loboncára. – Fehér.

Hui újabb hógolyóért nyúlt a már előre előtermelt adagokból, ám ahogy lenézett a földre látta, hogy elhasználta az összes lövetét. Újat kell gyártania! Lenyúlt a földre, ám ahogy a felvette volna a havat a talaj közeléből, az elolvadt a kezei között. Hui megdöbbenve figyelte az eseményt, de megpróbálta még egyszer az előzőket elismételni. Ismét lefolyt a hóból vízzé vált anyag az ujjai között.
- Baj van, újonc? Nem megy a lövedék-gyártás? – kérdezte Ezell, vészesen közel sétálva a lányhoz, egyik kezében egy golyóval, amit készült a lány nyakába ejteni.
- Nézd! Ezt nézd! – vett újra tenyerébe egy adag hideg anyagot, miközben felállt, így barátja egyenesen láthatta, ahogy a hó vízzé válik.
- Mi az isten?! Ezt hogy? Még egyszer! Ez nagyon király! – fogta meg a lány kezeit hirtelen lelkesedésében, ám ahogy hozzáért el is kapta. – Ááá! Éget!
- Herceg, lövök! – hallották Anne figyelmeztetését.
A butuska lány eldobott egy hógolyót, ami elsodorta a társaságukban játszó fiú sapkáját a kissrác fejéről.
- Anne, az Isten áldjon meg! – fordult dühödten az említett irányába.
- Ezell! A hajad! – szólt mögötte Hui megilletődött hangja.
Ezell ugyan nem láthatta, hogy szőke haja kék színben virított a fehér tájban, de felnyúlt fejéhez, hátha érzékeli a változást. Hajával együtt viszont füleit is megérezte. Nem emberi kagylói voltak. Hallószerve külső csúcsa elnyúlt, felegyenesedett. A volt-szőke hajú srác visszafordult ázsiai csapattársához, hogy megkérdezze mi a helyzet pontosan a füleivel, de egy szó sem tudta elhagyni ajkait, ahogy látta a lány bőre pár árnyalatnyit sötétebb lett, így haja mintha bőréhez viszonyítva kivilágosodott volna, és bronzból lenne, úgy lebegett a szélben.

Raven ért vissza elsőnek a kellékkeresésből az alkotásukhoz. Épp feltette a hóemberük szemeiül szolgáló kavicsokat, amikor sikítást hallott valamiért jelenleg túlérzékeny füleivel. Leejtett minden pluszba talált érdekességet, és rohant a hanghoz, aki megérzése szerint a testvére lesz. Besietett az erdőbe, ahova ezelőtt Tate tévedt az emberük fagallyakból alkotott kezeit keresve.
- Karyn! Tate! – kiáltott utánuk, remélve, hogy kap valamilyen visszajelzést.
- Raven!
Amint meghallotta az indiánt, ahogy nevén szólítja őt, a helyes irányba fordult és ismét futni kezdett. Nem kellett sokat mennie befelé, de már rossz jelnek vette, hogy nem az erdő szélén fogja megtalálni a többieket. Biztos láttak valamit! Egy állatot vagy hasonlót, ami megrémisztette őket! Amint úgy gondolta, hogy beérte őket, lelassított és csak fülelt. Semmi zaj. Vagyis-
- T-Tate… te vagy az? – a fekete hajú hallotta húga elcsukló hangját.
- Én vagyok az – hallotta barátját, ahogy lépdel párat, majd a hó kemény ropogását, mint amire letérdelnek. – Tate vagyok.
- Hátulról… láttam… más vagy…
Raven előrelépett, és rögtön megtorpant. A natív amerikainak sötétbarna farkas fülei nőttek, ahogy kutyafajtákhoz hasonló hosszú, szőrős, sötétbarna farka. Tekintete lassan húga sziluettére tévedt, akit a fiú szorosan magához vonva ölelt. Karyn megnyugodott, és rájött, hogy az tényleg a megkedvelt társa, viszonozta az érintést. Az ölelésében a lány arcát lassan a másik nyakába sülyeszezte, így sapkája lecsúszott a fejére, felfedve az ő változásait is. Haja egyik fele rózsaszín színű, fülei pedig tündékéhez hasonló. Ravent egy megérzés, vagy talán csak az átérzés arra késztette, hogy nyúljon fel saját fülkagylóihoz. Az övé is átformálódott.

Este van. A csapat a vacsorát ellógva, ahogyan csak tudtak, próbáltak mindenhonnan elbújni. Nem akarták magukra felhívni a figyelmet, és arra, hogy milyen különösen néznek ki. A megbeszéltek szerint, a padláson, a titkos búvóhelyükön találkoznak. Már csak Anne és Karyn hiányzik. Mindenki rájuk vár, hogy megbeszélgessék, pontosabban kibeszélhessék, mi is történik velük pontosabban.
- Hol van már, Bénaság?! Biztos vagyok benne, hogy Karyn miatta késik – dühöngött Ezell, fel-alá járkálva nyughatatlanságában.
Tate a rajzokkal teleragasztott oszlopot vizsgálta. Megérzései szerint nagy összefüggés van a különböző átalakulások és a különböző állatokat ábrázoló rajzok között. Valami megérezte, hogy mivé váljanak, ha már át kell válniuk. De miért kellett?
Lépéseket hallottak. Sietős lépéseket. Rohanó lépéseket. De csak egy személyét.
- Srácok! – bukkant fel Karyn fekete-rózsaszín haja, majd kifulladásától pirosban pompázó arca. – Anne! A-Anne- Nincs itt.
- Nyilván. Ha itt lenne, nem kellene rá várnunk – forgatta szemeit a kék hajú fiú.
- Nem! – rivallt rá a lány, majd mikor már teljes teste fent volt, megmutatta a kezében salátává szorongatott papírost. – Nincs itt! Elment! Újvilágba!