IV.rész

Chibiabos. Chibiaboshoz hasonlította magát. Nanabozho szeretett öccséhez és bajtársához. Egy nyúl és egy farkas testvérsége. Egy farkas-szellemhez, akit vízi lelkek öltek meg. Misiginebig, egy víz alatti szarvas kígyó megolvasztotta a jeget, amin Chibiabos sétált haza egyik vadászata után, és így egyenesen az alvilágba került. Ennek a gyilkosságnak a következménye lett az az erőszakos eseménylánc, ami a föld pusztulását okozta a vízözön által. A bátyja több évig harcolt a lelkekkel, hogy visszakapja fivérét. Ezután elfogadta, hogy nem tudja visszahozni testvérét az életbe. Nanabozho fegyverszünetet kötött a szellemekkel, akik mindent megtettek, hogy jóvátegyék a helyzetet. Adományokat, ajándékokat adtak a nyúl-szellemnek. Végül, felajánlottak egy teljes felavatást Chibiabosnak. így lett az alvilág uralkodója. A Holtak Földjének Ura és a Lelkek Védelmezője. Sajnos, ez sem hozta vissza őt a felszínre. Ettől függetlenül egy jóságos, kedves lény maradt, aki törődött és jó gondját viseli a halottak földjének.

A törzsben az idősek többször is meséltek mesés lényekről, nagyhatalmú lelkekről, bátor hősökről, egy új világról, vagy emberek állati átváltozásairól. Bár mondák szereplőiről volt szó, mégsem illetődött meg a saját átalakulásán. Valahogy mindig elhitte azokat. Tudta, hogy csak történetek, de mégis hitt bennük. Lehet, hogy a hagyományok, de valószínűleg a saját elvei is közrejátszottak látásmódjában.

Tate tökéletesen azonosulni tudott Chibiabos mitikus alakjával. Pillanatról pillanatra közelebbinek érezte magát hozzá. Úgy vélte, hogy a sötét farkasokéhoz hasonló fülei és hosszú farka valamilyen furcsa módon még a természethez is közelebb hozták. De nem csak a külsejét beborító újdonságok miatt hasonlította magát az alvilág urához. Az ifjú sámán is védelmező volt. Védelmezni akarta a barátait. Ezt az utat jelölte ki magának. És be is tartja elhatározását. Bármi áron.

Anne nincs itt. Anne elment. Anne kiment az Újvilágba.
Utána kell menniük! Vigyázniuk kell egymásra!
Karyn odaadta bátyjának a galacsinná gyűrt lapot. Az immár rózsaszín-fekete frizurájú lány a haját turkálva járkált fel s alá, idegesen. Mélyeket lélegzett nyugtatásképp, miközben fél szemmel barátait figyelte, hogy mikor végeznek a levél olvasásával.
- „Nem értem, hogy mi és miért történik ez veletek, de utána akarok járni. Az Újvilágban leszek, ha kellenék. Ne szóljatok a felnőtteknek, hogy nem vagyok meg! Nagy puszi! U.I.: Karyn, a dugi-sütik a szekrényem alsó fiókjában vannak… már ha nem fáj enni a hosszú fogaiddal. U.U.I.: A csokisakból hagyj nekem is, jó? Köszi!” – olvasta hangosan Raven, hogy mindenkinek egyértelmű legyen a helyzet.
Pár másodperces kihagyás után Ezell próbálta kifejezni véleményét.
- Hát ez teljesen hülye.
- Utána kell mennünk! Senkit sem hagyunk magára! – szólt Tate, tőle kicsit szokatlan gondolkodás nélküli és vezetői hangnemben.
- Egyetértek! Gyerünk, nincs időnk tovább gondolkodni! – fejezte ki magát Karyn, majd el is indult.

Rohantak az erdőben. Tate vezette barátait. A védelmező ösztönei olyan irányítói készségekkel ruházták fel, amiket még ő maga is alig ismert. Eddig csak próbálgatta a szárnyait. A törzsében is, és a gyermekotthonban is. Talán itt az ideje, hogy szálljon is ezekkel a szárnyakkal. Pláne, ha a fogadott-családjáról van szó.
Szivárványösvényt látott maga előtt. Erősebben, mint ezelőtt bármikor. Pedig eddig is gyakran tapasztalta a színek érzékelését lények vagy tárgyak körül. Most csak felerősödött ez a másvilágba vezető útszakasz. Pont úgy, ahogy élesebben látta a világot maga körül. Édes virág illatot szagolhatott. Virágos rétet. És hallhatta az erdők zaját. Nem csak azt az erdőt érzékelte, amelyikben futottak, hanem azt is, ahová tartottak. Hihetetlen.
A vájatba már rutinosan ugrottak be és másztak fel. Már látták is a két nagy égitestet, és a csillag konstellációkat a színes nappali égen. Érezhették a selymes élénkzöld füvet, amikor kezeikkel segítették az üregből való kikecmergést. Ez alkalommal valahogy sokkal intenzívebbnek érezte a csapat minden tagja a puhaságot, mint ezelőtt bármikor. Olyan igazibbnak. Valósabbnak. Tényleg létezőnek.
A gyerekek még fel sem tudták dolgozni a tényeket, hogy testük jelentősen megváltozott, de már vissza is tértek arra a helyre, amely valószínűleg kiváltotta ezeket a metamorfózisokat. Más magyarázatot nem találtak helyzetükre. Ennek a logikátlanságnak van a legnagyobb értelme. A varázslatos hely volt a legreálisabb valóság.
- Mindenki megvan? – kérdezett körbe Vance.
- Bénaságot kivéve – válaszolt Ezell, nyilván nem véve komolyan a rangidős kérdését.
A szarkasztikus „herceg” leporolta nadrágjáról a koszt, majd ahogy felegyenesedett, hosszú kék haját elf-fülei mögé igazgatta. Rögtön meghallott valamit. Tate szintúgy. A vámpír testvérek főleg rezgéseket észleltek hallószervükkel, de még az ő fejük is abba az irányba fordult, amelyikbe a másik két barátjuké.
- Mi az, skacok? – tette fel a kérdést Camille, aki nem hallott semmi rendkívülit.
- Ez… mocorgás… Menjünk! – felelt neki az indián, ahogy sietett beljebb az erdőbe.
A már eléggé jól ismert facsoport sűrűjében haladtak előre, és még előrébb. És még és még. Pedig az erős hallásuk miatt tényleg azt hitték, hogy közelebbről érkeznek a hanghullámok. A korábbi felfedezéseikkor még egyszer sem hallottak ilyet. Még sosem hallottak életjeleket. Sosem hallottak mozgást. Meglehet, hogy Anne az! A zöld fa zöld fát követett. A rengeteg ezen szakaszán még sosem jártak, de nem adták fel. Haladtak előre! A barátjukért mindent! A családjukért mindent!
Aztán már közvetlenül is hallhatták. Loholás és morgás. Kutyaféle. Rikácsolás és nyeffegés. Ez mégis milyen állat? Hirtelen hangos, morcos, dacos kiáltozásokat. Egész emberi.
- A francba! Hülye vaddisznó!
Egy lány. Nagyjából velük egykorúnak tűnik. Esetleg hangyányit idősebb. Mit keres itt?
- Na várj csak! Megmutatom én neked! Aztán úgy packázz velem!
A banda ekkor mérte be pontosan a kishölgyet. Végre látták is. Az árvaház régebbi lakóinak lélegzete egy emberként állt meg. Ismerték. Ismerték a fekete hajú lányt, akinek furcsamód a sötét egyenesszálú hajához enyhe mandulavágású kék színű szemek voltak rendelve. Ez a feketeség tette harciassá a félig-meddig ázsiai, mágikusan kék szemeket. A fülei hasonlóak voltak, mint Tatenek, és farkasokéhoz hasonló farkai is voltak. Farkai. Kilenc farka.
Készült valamire. A fiatal hölgy letérdelt és maga elé rakta két kezét. Láthatóan a gerince végétől kiindulva bizsergés futotta át teste minden porcikáját. Tekintetét és fejét lassan felemelte a földről, miközben rókává változott. Egy fekete róka.
Az indián lenyűgözve nézte ezt a transzformációt. Vajon ő is képes lenne rá? Tényleg farkas lehetne?
- Ez Miku… - suttogta a szavakat váratlanul Vance. – Tényleg ő az…
- Miku! – indult el Camille régi barátnője felé. – Miku, jó ég, szia!
- Camille! Állj! – szólt Raven, a lányért nyúlva, hogy megállítsa.
- Ma mindenki megveszett?! – indult Ezell is a francia örökségű után.
A róka-lány nem ismerte fel a vadász területére behatoló személyeket. Első reakciója az ijedelem és a meghátrálás, később pedig az ellenségei szembeni erőfitogtatás volt. Non-verbálisan figyelmeztette őket, amiért megzavarták a vaddisznó hajkurászás közben zavarták meg.
Tate ösztönből lépett az állatiasan átalakult lány és a családját jelentő csoport közé. Szembenézett a fekete fenyegetéssel, két kezét védelmezően, közbenjáróként kitárta baráti bandája előtt. Mintha azt mondaná, „Csak a testem át!”. Tekintetét az előtte vicsorgó dühös kék szempárra szegezte. Olyan élénk kék, mint amilyen kék aura lángol a lány körül. Dühös. Tomboló. Lángoló. A legjobb megoldás, ha lenyugtatja. így jobb kinyújtott kezét lassan maga elé irányítja, miközben ugyanazon lábával elkezd letérdelni. Saját tekintetét védelmező harcosból meglágyítja megértő ismeretlenné. Barna, majdhogynem fekete íriszei puhaságot tükröznek. Belsejében érzi, hogy „ellenfelét” kezdi lenyugtatni. Próbált olvasni a másikban. Kérdések merülhettek fel a hölgyben. Olyasmik, minthogy kik ők és mit keresnek itt, hogyan kerültek ide. És hogy most mi lesz. Támadnak-e vagy nem? A kreol bőrű leengedte kezeit, lazán lógtak törzse mellett. Letérdepelt. Nem akarta azt sugallni, hogy feljebbvalónak tartja magát, inkább egyenrangúként szeretett volna kommunikálni. Akár beszélgetni, akár testbeszéddel - az mindegy, csak beszélgetni szeretett volna. Pár perc komoly szemkontaktus, mély lélektükrön keresztül történő diskurálást követően a róka leült, lehajtotta fejét, és visszaváltozott eredeti alakjába.
- Most már emlékszem – nézett fel a lány a társaságra. – Ne haragudjatok. Hány éve is volt már?
- Kettő. Két éve. Jó újra látni, Miku! – sóhajtott megkönnyebbülten Karyn, elmosolyodva. – Nem láttad Annet valamerre?
- Hát még az a szeleburdi kiscsaj is itt van? Úristen… - akadt el a lélegzete, rájött valamire. - Biztos a bázison van! Mennünk kell, különben szétszedi a kócerájt! – huppant fel azonnal, intett a nála fiatalabb bagázsnak, hogy kövessék. – Gyerünk! Biztos vagyok, hogy még nem jártatok a titkos-bázisnál.

Miku sietős léptekkel vezette a kis csoportot. Továbbmentek, abban az irányban, amelyikben eredetileg, bármilyen segítség nélkül elindultak. Útközben beszélgettek. Próbálták kifaggatni a lányt az életéről. Mi történt vele, amióta nem találkoztak vele? Hogy került ide? És hogyan tudja ilyen természetesen használni az erejét? A kérdések összetettek voltak, de válaszokat későbbre ígért nekik a túravezető.
Az erdő még egy jó ideig nem változott, de egy kisebb tisztás után minden fajtájú és színű facsoportok kerültek egy erdőségbe. Amikor olyan fák között haladtak el, amelyeken festékpacaszerű foltok villogtak a szivárvány minden színében és árnyalatában, tudták, hogy a közelben lesz a már többször említett fedezék.
- Itt is vagyunk – állt meg a róka-lány.
A csapat körbenézett. Nem láttak semmi különöset. Semmi sem változott. Ugyanolyan színes fák mindenfelé. Ugyanolyan sűrűn álltak a fák az erdő ezen részén is, akárcsak máshol. Értetlen tekintettel a kísérőjükre néztek, aki már várta ezeket a pillantásokat. Elégedetten elvigyorodott.
- Nézzetek fel! Mindig nézzetek fel! – mutatott az említett irányba, párat kuncogva.
Fent zajlott az élet. A fákon bunkerek, erődök, fedezékek sorakoztak. Ezeket a „lakásokat” hidak kötötték össze egymással. Minden kapcsolatban volt. Tökéletesen beleépültek a környezetbe. Fából, és földszínű lepedőkből készültek. Minden természetes volt. Pár otthont eltakartak a lombkoronák, de ha jobban megfigyeltük őket, észrevehetőek voltak.
- Ez csodálatos! – ámult Tate, saját tengelye körül keringve vizslatta a rengeteget.
- Zseniális, hogy így beolvadtatok – bólintott elismerően Ezell. – De lenne egy kérdésem… Mégis hogy a fenébe jutunk oda?
- Van, aki tud repülni? – tette fel lazán a kérdést Miku, mire mindenki egy „Ezt most komolyan kérdezed?” fejjel nézett rá. – Most mi? Ne nézzetek így! Mondtátok, hogy csak nem rég jelentek meg a változások, de van aki, nagyon gyorsan megtanulja használni az új adottságait.
- Még… tényleg új ez az egész – vakarta meg tarkóját Karyn, így mutatva ki zavarát és félelmét azzal kapcsolatban, amilyen újdonságok történtek testével.
- Rendben, megértem – nyugtatta meg a félig japán lány az újonc vámpírt.
Az egyik fának döntötte hátát, könyökével kétszer, gyorsan megkocogtatta annak kérgét. Pillanatok után egy ajtó jelent meg, amit ki is nyitott. Csigázó lépcsősort vezetett az üreges fa belsejében az ég felé.
- Na így juttatlak titeket fel!

Miku amint felértek, rögtön a közösség legidősebb tagjához sietett. Nála egy évvel idősebb, 16 éves Leftyhez. A fiú épp saját szobájában tollászkodott. Széttárt fehér szárnyait tisztogatta, és a leesni készülő hószínű tollait egy-egy felszisszenéssel eltűntette, hogy minél hamarabb helyet adjon az új pelyhek születésének. A lassan férfivá érő legény hosszú szőke haja egy lófarokba láncszerűen volt befonva. Furcsamód a fiú lágyabbnak tűnő vonásait mélyen kiemelte a fekete frufruja, amit sehogy sem tudott betessékelni a fonatába, ezért sötét tincsei zöld szemeibe lógtak.
Tate számára egyet jelentettek a hatalmas szárnyak. Mennydörgésmadár. Ezeknek a lényeknek természetfeletti képességeik és erejük van. Nanabozho teremtette őket, azért, hogy harcoljanak a víz alatti szellemekkel. Ők irányítják a felső világot, miközben az alvilágot a víz alatti szellemek vezérlik. Villámokat szórnak az alvilági teremtményekre, és a szárnycsapásaikkal vihart és mennydörgést idéznek elő. Azokat az embereket is megbüntették, akik megszegték az erkölcsi szabályokat. A négy égtájon éltek, a többi madárral érkeztek a tavasz beköszöntével. Ősszel, amint véget ért a víz alatti lelkek legveszélyesebb szezonja, délre utaztak. Az indián pont ilyennek képzelte a Binesi nevű mennydörgésmadarat, aki nagyon sok hatalommal bírt. Az emberek tisztelték őt. És volt egy megérzése, hogy Leftyt szintén megbecsülik az itt élők.
- Ne haragudj, hogy zavarlak – kezdte a róka-lány. – Emlékszel rájuk? Még az árvaházból.
A szárnyas fiú felállt ültéből, odalépett a lakásába érkezőkhöz. Végignézett a számára kisóvodások gyülekezetéből álló csoporton. Végül elvigyorodott.
- Persze, a legtöbbeteket ismerem – bólintott magának is, majd az sámánra és a kínai származásúra nézett. – És ti?
- Ők itt Tate és Hui – mutatta be őket gyorsan Karyn, aki már attól a pillanattól meg akart szólalni, amint meglátta Lefty fehér szárnyait. – Te egy angyal vagy… Megérinthetem a szárnyad?
A rangidős kacagva ingatta fejét, így utasítva el régi ismerőse kérését. Majd hozzátette:
- Először szeretném megtisztítani. Utána is jó lesz? – kérdésére a vámpír-lány heves bólogatásba kezdett. – Akkor jó. Örülök, hogy itt vagytok. Egy ideje már be-bejárhattatok ebbe a világba. Miben segíthetek? Ti is menekültök?
- Menekülünk? – lépett előre Vance, saját csapatát képviselve, amint érzékelte, hogy most ehhez a legfelnőttebb karakter kell kiscsapata közül. – Jelenleg Annet keressük. Elszökött. És hagyott egy levelet is – adta át a papírost az idősebbnek. – Esetleg nem járt itt?
- Ő az a lány, aki mindent szét tud törni, jól emlékszem? – tette fel a kérdést, miközben elemezte a levelet.
- Igen, ő lesz az.
- A levél szerint átjött – adta vissza Vancenek a saláta állagú anyagot. – Biztos vagyok benne, hogy itt van, és hogy találkozott egy régi ismerősével. Akikkel itt találkozhattok, az Ottawai Gyermekvédelmi Egyesülettől vannak itt. Egytől egyig. Most mindenki vadászik, a vacsorának valót gyűjtjük be a következő pár napra. Csatlakozhatott hozzájuk.
- Itt maradunk! Megvárjuk! Nélküle nem megyünk el! – szólalt fel a sámán határozottan.
Lefty meglepődve nézett Tatere. Végigmérte a titokzatos fiút. Olyan erő tündöklődik benne, amit igencsak ritkán látni. Tudatosság, határozottság, akarásvágy. Védelmezni vágyás. Van az újonckában potencia, az biztos.
- Ez esetben, szeretném, ha itt maradnátok velünk az éjszakára.

Szerencséjükre volt egy emeletes szabad lakás. Mind a nyolcan – ha Anne előkerül – együtt aludhattak. Négyen az emelten, négyen pedig az „földszinten”. A falak bőrből, lepelből voltak összeállítva, de az idősebbek biztosították őket, hogy bármilyen szélnek és esőnek képesek ellenállni, ugyanis varázslat alatt állnak. Az ágyaik levelek, kiszáradt fű és szalma-széna, valamint állati szőrök. Vastag faágakból építették a létrát az emeltre, akárcsak a tárolókat, ládákat, amik rendezetten hevertek minden ágy végében. Minden természetesen van megoldva. A lakás tetejét opeion, vagyis a tetőzet közepén egy kör alakú nyílás nyitotta a csillagos égre, és ez adott természetes fényt is. Esti színeiben és formáiban még sosem láthatták az Újvilágot. Kíváncsian várták már.
A csapat tagjai szállásuk alsó szintjén összegyűlve ültek. Kik egymásnak támasztották a hátukat, kik hevertek a padlón. A lényeg, hogy egymás közelében legyenek. Ez már kisebb biztatást adott gondolataiknak és érzéseiknek. Tanakodtak. Csendben. Némán. Magukba merülve. Még nem volt idejük megbarátkozni a gondolattal, hogy testük megváltozott. Esemény történt eseményre. Anne elszökése, visszatérés az Újvilágba, felfedeztek egy már itt lévő közösséget, akiknek a tagjai abból az árvaházból kerültek ide, amelyikben ők is élnek. Információk. Túl sok. Túl tömény. Pihenniük kellett.
Tate törökülésben ült, piszkálta az előtte fekvő Karyn hajának rózsaszín részét. De szép szín! És milyen jól illik a lányhoz! Igazán tetszetős. Az ifjú rézbőrű körbenézett barátai. Jól megnézte a többieket, az új jellemzőiket. Mindenki annyira különleges lett. Utánozhatatlanul különleges.
- Szóval… - kezdte Raven egy sóhajtással. – Fogunk róla beszélni, vagy…?
- Nem is tudom, tesó – ült fel a vámpír-lány, így az őt piszkáló abbahagyta a haja birizgálását. – Az van… hogy ez… - mutatott hajára. – Meg ezek… - mutatott füleire. – És ezek… - mutatott szemfogaira. – Nem normális. Veszélyesek lettünk. Én meg Raven vámpírok lettünk. Tudjátok, hogy mit isznak a vámpírok? Vért! Vért, az istenért…
- És én? – szólalt fel Camille, aki Vancenek támasztotta hátát. – Fa lettem. Egy nimfa! A fák nem tudnak mozogni ám olyan könnyen. így hogy fogok tudni cigánykerekezni, vagy kézen állni? Hogy fogom így azt csinálni, amit a legjobban szeretek?
- Ha hozzáérek bármihez, az majdhogynem felgyullad – állt fel Hui, odasétált az egyik ágyhoz, és elvett egy szalmaszálat, hogy bemutatót tartson erejéből. – Pukk, és már nincs is – hullott ujjai közül a hamu.
- Én még nem alakultam át teljesen – felelt a fehér hajú Vance. – Érzem. Fáj a hátam és bizsereg a karom és a vádlim. Ennek még nincs vége.
- Mindent hallok. Minden mindent. Túl sok a zaj. Csendet akarok – fogta be szorosan hallószervét Ezell, hosszú kék haját kicsit felgyűrve.
A térben nem szólt tovább senki semmit. Várták, hogy Tate is kipanaszolja magát. Ám a fiú nem tette ezt. Inkább próbált biztató szavakat keresni a családjának, amivel kicsit megnyugtathatja őket.
- 4-7-8. Attól, hogy elkezdesz valami újat, vagy új érzéseid lesznek, még te vagy az. Amíg előtted van a belső képed magadról, addig nem számít semmi. Ha felvállalod a változást, és az azzal járó félelmedet beismered, akkor igenis bátor vagy. A változás állandó – igen, rémisztő és nehéz, de ez egy olyan folyamat, amit nem lehet megállítani, csak elfogadni és élni vele. Minden rendben van. Az ember így, helytelenül helyes. Különlegesek vagytok – idézte barátai szavát arról az időről, amikor elkezdte a hormonkezelést és a tranzíciót.
Emlékezett, hogy neki mennyit segítettek ezek a mondatok. Remélte, hogy szintén olyan hatással lesznek rájuk saját szavaik, mint amilyen rá volt. A szobában ülők ledöbbenten nézték a fiút. Tényleg ekkora benyomást tettek rá ezek a mondatok? Tate valóban erősnek és határozottnak tűnik.
- És… és te mit gondolsz, cimbi? – kérdezett rá végül Raven.
- Varázslatos. Jobban érzékelem a világot magam körül. Mélyebb lett a hitem az elveimben. Cselekedni akarok a jóért. Olyan természetes most minden. Egyszerűen… mesések lettünk. Okkal lettünk különlegesek.
Amint a többiek megtudták a sámán nézőpontját, felcsillogtak a szemeik. Valóban! A változás természetes és állandó, nem küzdhetnek ellene. Pláne a varázslat ellen nem. Azt az egy dolgot tehetik, hogy kihasználják az új adottságaikat, és a jó célra fordítják őket. A Sorsnak, vagy Nagy Szellemnek – akárhogy hívjuk ezt a mindent behálózó nagy erőt – még terveik vannak velük. Időre van még szükségük. De Tate szavai elindították őket azon az úton, hogy a fiúéhoz hasonló látásmóddal vizsgálhassák magukat. Hogy különlegesnek lássák magukat.

A banda szétszéledt. Ki hol fedezi fel ezt a fákon élő kis birodalmat. Zseniálisan összekötődik minden.
Tate a lakásuk előtti kis terasznak megfelelő placcon üldögélt, lógatta le a lábát, játékosan lóbálva azokat a semmibe. Figyelte, ahogy az ég színei megcserélődnek, és hogy a Hold kezdi előtérbe helyezni magát a Nappal szemben. Kezd estébe fordulni az idő. Az emberekék is lassan visszaszivárognak. Fentről olyan volt őket nézni a földön mozogni, mintha pukwudgiek lennének. A pukwudgie az erdő kicsi varázslatos embere. A barátaitól szerzett információkhoz hasonlítva a pukwudgiek törpékhez vagy tündérekhez hasonlítanak. Térdig érőek vagy annál kisebbek. Nevük szó szerint azt jelenti, hogy „a vadon emberei” és általában az erdő lelkeinek tartják őket. Virágokéhoz hasonló édes illatuk van, és varázserejük, mint a láthatatlanná válás, összezavarni embereket vagy elfelejtetni velük dolgokat, alakváltás valamilyen állattá, vagy bajba keverhetik az embert azzal, ha csupán bámulnak rájuk. Csintalan, de alapjáraton jó természetű lények, akik trükköket és cseleket követnek el az embereken, de nem veszélyesek.
A fiú annyira belefeledkezett az apróságok vizslatásába, hogy kizárta a világot maga körül. Az sem tűnt fel neki, amikor Miku leült mellé, csak akkor, amikor megkocogtatta vállát.
- Mizu, kisfarkas?
- Csak figyelem az embereket.
- Azt vettem észre – nézett le a hölgyike is. – Figyelj csak… - fordult teljes testével a látvány felé, ő is kezdte lógatni szórakozottan alsóvégtagjait. – Korábban, amikor először találkoztunk, az erdőben... te is érzékelted, hogy akkor beszélgettünk, ugye?
A kreol bőrű hümmögéssel egybekötve bólogatott. Érezte. Naná, hogy tudta, hogy ott akkor egy kommunikáció zajlik le köztük. Azt beszélték meg, hogy nem lesz itt harc, békésen szeretnék lerendezni a dolgokat, és hogy semmi veszély nem fenyegeti egyik felet sem. Bizalmat adtak a másiknak.
- Kiváló kommunikációs képességeid vannak, ha a lelkekkel és szellemekkel kell beszélgetni. Tehetséges spirituális személy vagy. Átjárnak téged az ösztönök és a megérzések. Tényleg farkasnak vagy teremtve.
- Én is így gondolom, köszönöm – mosolyodott el Tate az idősebbik kedves szavaitól.
- Még nem tudsz átváltozni teljes farkassá, igazam van? Szeretnék segíteni ebben – borzolta össze kedveskedésképp a lány az indián sötétbarna haját.
- Megtisztelnél vele.

Eljött az este. Az éjszakai égbolt főleg sötétkék, borvörös és bíbor színekből tevődött össze. A csillagok gyönyörűen csillogtak, és a puhának tűnő felhők is csak néha zavartak be a csillagot lesőknek. A Hold ezüstös fénye koronázta meg az égboltot az „Elbűvölő” címmel.
Csak pár vadász nem ért még vissza, viszont a tűzrakó helyen már elkezdték az előkészületeket. A csapat izgult. Bármikor befuthat az utolsó vadász-csoport, és féltek, hogy Anne nem lesz köztük. Nem is tudják, hogy mihez kezdenének akkor. Egy biztos: nem fogják feladni!
- Nyugalom, gyerekek – próbált Lefty leemelni az aggodalmaikról, miközben a tűzcsiholóért nyúlt. – Minden rendben lesz. Az utolsó csapat 5 percen belül itt kell, hogy legyen. Akkor kiderül minden.
És így is lett. Vártak. Vártak 5 kemény percet. 5 perc alatt meggyúlt a tűz. 5 perc alatt meggyúlt az aggodalom tüze. 5 perc alatt meggyúlt a remény tüze.
- Anne!
A szeleburdi lány visszatért! De nem olyan formában, amilyenben eltűnt. Ő volt az egyetlen, aki nem változott át időben. Aki nem változott át akkor, amikor a többiek. Az eredetileg barnahajú ember lánynak most világoskék fürtjei voltak. Kék halpikkelyek borították vállait, felkarját és vádliját, valamint szemei alatt is húzódott belőlük egy kisebb pikkelyes bőrfelület. Fülei helyett pedig kék kopoltyúk díszelegtek.
- Nibiinaabe lettél? – tátotta száját az indián-farkas.
- Sellő lettem!