I.rész

Tatyana nem használta a születésekor kapott nevét. Helyette Tatenek kezdte hívni magát. Az indián hagyományok engedték, hogy az legyen, aki lenni akar, mindaddig, amíg hasznos tagja a kommunának. És az is lett volna, ha lett volna esélye rá. A civilizált közösség viszont furcsán viselkedett vele ilyen téren. Tatyana így, Tatyana úgy – szólnak neki a felnőttek szavai. Valahogy nem tudták felfogni, hogy egy 13 éves képes érezni, értelmezni és kiállni a véleménye mellett. Ő Tate akar lenni, és nem Tatyana.
Az elmúlt két napban a nevelők megismertették vele a szabályokat, körbevezették a fiút az árvaházban, bemutatták a többi gyereknek. Minden idegen volt Tatenek. Nem tartotta normálisnak, hogy olyan szabályokat szabnak meg, minthogy takarodó után tilos kimenni az épületből – ha valamit megtiltanak, azt az ember egyre jobban akarja. Ő erre csak most érzett kényszert, ahogy megfosztották az éjszakai égbolttól. Legalább ennyi emlékeztetőt szeretett volna anyja szavairól, arról, hogy minden ember egyenlő. Egy égboltot néz mindenki, ugyanazon a földön állva.
Az Ottawai Gyermekvédelmi Egyesület épületében 564 gyermek lakott – hisz ez az állam fővárosának árvaháza, a gyermekvédelmi egyesületek központja. A fiúval ez a szám 565-re nőtt. Ahhoz képest, hogy mennyi szeleburdi ifjonc élt itt, a létesítmény rendezett és tiszta volt. Sőt, előkelően hatott.
Maga az épület talán a 19. század végén épült, historizáló építészeti stílusban, rengeteg neogótikus és neoreneszánsz elem felhasználásával építették. Habár ez egy „utánzós” stílus, nem akart teljesen kastélyra hasonlítani, csak pár olyan elemet csempésztek bele az épületbe, amit a francia palotáktól lestek el. Az épület alaprajza aszimmetrikus, a tetővonala pedig több helyen meg van törve, ez különböző szárnyakat ad az épületnek, és olyan tömböket, amik kissé felemelkednek a horizontális síkból, így olyan hangulatot teremtve, mintha tényleg hercegnők és hercegek élnének a falak mögött. Ezt az érzést tetézte a tény, hogy az objektum egy erdő mellett állt, „megközelíthetetlenül a pornépnek”. Belül megerősítést nyert a gondolat, miszerint ez az épület palotákra hajaz. Letisztult sziluettek és színek, bonyolult építészeti elemekkel, oszlopokkal. A nagy, nyitott fogadó tér után lépcsősorok labirintusa következik, amit Tatenek még mindig meg kell tanulnia, ha nem akar még több milliószor elveszni.
A fiú azt is furcsállta, hogy az épület fel van osztva korok és nemek szerint. Más szárnyban alszanak a fiúk és a lányok, ahogy a 10 év alattiak, az ő korosztálya, és a 16 év felettiek is. Szabály, hogy tilos másik blokkban tölteni az éjszakákat. Tatenek nem tetszett ez a rendszer, mivel nem találta természetesnek. Ahogy azt sem értette, hogy neki miért muszáj a lányszárnyon szobát kapnia, ha ő a fiún szeretne aludni. Amikor elmagyarázta a nevelőknek, hogy ő márpedig fiú, annyit feleltek neki, hogy meggondolják és átbeszélik a helyzetet. Azóta Tate nem bánta annyira, hogy ezen a szárnyon kapott teret, mivel mindenkit borzasztóan aranyosnak és kedvesnek talált. Főleg egy lányt. Karynt.
- Szóóóval… ha nem Tatyana vagy, akkor hogy szólítsalak? – kérdezte a fekete hajú lány.
- Tate. Hívj Tatenek – mutatkozott be a fiú, nagy érdeklődéssel figyelve meg a lány arcának összes pontját, hogy biztosan megragadjon minden, ne hagyjon ki semmit a szemeivel.
A lány meghökkent egy kicsit, amikor tudatosult benne, hogy ez nem női név. Nem mert rákérdezni a helyzetre, így is kínosan érezte magát, pedig ő aztán tényleg nem az a fajta, aki ilyen hamar befogná a száját.
- Fiú vagyok, igen, csak egy kicsit keményebben kell próbálkoznom. Hibás testbe születtem – mosolygott rá nyugtatóan az indián.
- Értem én… a tévében azt szokták mondani, hogy „rossz teste születtem”. A te helyzeted miért más?
- Mert meg vagyok elégedve magammal. Mindenem, amim van a törzsemnek, a szüleimnek köszönhető. Csak pár dolgot változtatnék meg. Csak azt, amit úgy érzek, hogy meg kell változtatnom.

Az első beszélgetés után Karyn felnézett a fiúra. Bölcsebbnek találta a kortársainál, és sokkal nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbnak. Kíváncsi volt, hogy milyen amikor felhúzzák, vagy milyen amikor akaratos. Kíváncsi volt az egész lényére. Pont, ahogy Tate is érdeklődött a lány személye felől.
Karyn mutatta be a fiút Ravennek, a bátyjának. Testvérek. Tate még nem mert rákérdezni, hogy hogyan kerültek be az árvaházba, de mivel még ők sem kérdeztek rá, ezért úgy gondolta, nem kell firtatni a témát. Raven az első nap nem bízott meg a kreol bőrűben. Kellett neki egy kisebb idővallum, amíg elfogadta, hogy húga talált valakit, akire legalább annyira felnéz, mint rá. A fekete hajú fiú egyidős volt az indiánnal, míg húga 1 évvel fiatalabb. Azt érezte, hogy mindentől meg kell védenie, hogy nem szabad a lányt elesni hagynia. Tate ugyan megértette, ezzel sem értett egyet, de nem mondta ki. Viszont Raven a kezdetektől fogva érezte. Ám amikor látta, hogy Karyn valójában mennyire támaszkodik a másikra, úgy döntött megpróbál bízni benne és nyit az újonc felé.
- Tudnál mesélni a kultúrádról?
Ez az egy kérdés Raventől indította el a két fiú barátságát. Ez mutatta meg Tatenek, hogy a fiú készen áll rá. Végigbeszélgették az indián második napjának egész reggelét. Még a reggeli sem érdekelte őket, annyira belemerültek a fel-feldobott témák boncolásába. Délelőtt pedig megpecsételődött a barátságuk egy hógolyócsatában.

A harci eszközöket maguknak készítették, és fedezéket is találtak, amit jelenleg épp nem használtak. Igyekeztek a csatatérre. Ám akkor jött Ő, hogy megmentse barátját, és az ellensége nyakába zúdított egy vödörnyi havat.
- Tate! Gyere! Segítened kell, nem bírok el vele egyedül! – kiáltotta oda az ellenség területére Raven a barátjának.
- Tarts ki, megyek! – amint kimondta eldobta a piros, immár üres vödröt, és rohant a saját seregéhez.
A „seregben” pedig Raven közelebbi barátai voltak, akiket Tate ugyan látásból már ismert, de még egy szót sem váltott velük. Ott volt Ezell és Vance, akik Raven legjobb barátai voltak. Ez a hármas valahogy olyan megtörhetetlen testvériségnek tűnt, amit az indián úgy érzett, hogy nem tudna megtörni, nem tudna ő lenni a „negyedik muskétás”. Ott volt még Karyn és legjobb barátnője, Anne, valamint egy jó barátnőjük, Camille. A lányok is ugyanolyan erőbedobással harcoltak, mint a fiúk, sőt, célzásaik néhol pontosabbak is voltak – főleg Camillé.
A lánynak valószínűleg afrikai-francia leszármazottai vannak, hiszen gyönyörű sötétbarna bőre felfedi a gyökereire vetett bármilyen kérdés válaszát. Camille magabiztos, kalandos és bátor, ezeket a tulajdonságokat alátámasztotta sportos megjelenése és fit energiája. Megjelenése hasonlított Vancéhoz, akinek szintúgy barna haja és barnás bőre volt – bőrszínéből látszott, hogy más rasszú emberek gyermeke lehet. A fiú viszont a lányokkal ellentétben alig szólalt meg és alig lehetett érzelmeket felfedezni arcán. Csak akkor szólalt meg, ha hasznosnak ítélte mondandóját. Ezell, aki egy herceg külsejével, szőke hajjal és zöld szemekkel született valójában egy ördögi csíntevő volt. Először mindenki udvariasnak nézi a fiút, aztán rájönnek, hogy mennyire idétlen dolgokra használja fel furfangos és gyorsjárású eszét. Ellentétben vele, Anne egy elég butácska lány, aki szintúgy kevert rasszú embernek tűnt, mint Vance, de mégis meg lehetett mondani akár első látásra, hogy a két lurkó nem testvér. Anne szintúgy szószátjárt volt, akár csak Karyn, és talán ez volt az egyik legnagyobb különbség közte és a nesztelen fiú között.
A kis csapat hatalmas lendülettel vette fel a csatát. Folyamatosan készítették a muníciót és soha meg nem szűnni akaró lelkesedéssel harcoltak és nevettek egy-egy találatnál. Tate a lányoknak segített a támadásnál, amit nem bánt, hiszen így meggyőződött róla, hogy ugyan elfogadják a segítségét, de ezek a hölgyek felnőttként igazi önálló személyek lesznek. Főleg Karynen látta azt a vidám szenvedélyt, amitől már így is piruló orcái eper pirossá melegedtek. Igazán elbűvölőnek találta a lányt. Ahogyan a zöld szemei csillognak, és ahogyan fekete haja körbeöleli fehér, helyenként kivörösödött arcát, miközben pár szálat kócosra fúj a még gyenge, de már hűvös téli szél. Néha meg-megállt a nagy csata közben, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem képzeli be ezt a tündérmesékbe illő teremtményt, és hogy tényleg vele játszik. Vele és a barátaival. Akiket hamarosan Tate remélhetőleg a saját barátainak is hívhat. Az indián végig nézett a még mindig hógolyókat készítő és dobáló kisembereken. Mindennél jobban szerette volna, ha beleilleszkedhetne a társaságba. Ez lehetne az új családja.
Család. Tate most gondolt először konkrétan a családjára, mióta itt van. Most hibásnak érzi magát, amiért elfeledkezett róluk egy pár napra. Nem lehet! Hogy is tehette?! Felugrott előtte az apja arca, amikor mosolygott rá, majd az utolsó rémült arckifejezése, ahogy golyó repült belé. Felugrott az anyja boldog és büszke arca, majd a fáradt és meggyötört lépései. Felugrott a törzse, akik táncot jártak a tiszteletére a beavatásának estéjén, majd ahogy reggel élet-halál küzdelmet vívnak a varjúkkal, a materialista katonákkal.
Tate ismét körbenézett a fizikai világban, ahol az udvaron zajlott a mini-háború. Háború. Az ifjú sámánon eluralkodott a bosszúvágy, mérges lett, dühös. A gyerek csatát a törzse háborújának látta. Nem tehetett semmit. Menekült. Ahogy most is. Nem fog tenni semmit. Menekül.
Bosszúvágya égette mellkasát, de tudta, hogy nem helyes. Nem erre tanították. Hinnie kell, hogy minden úgy van, ahogy annak lennie kell. Hinnie kell, hogy Sors bölcsen fogja őt vezérelni. Hinnie kell, hogy Karma megadja a varjúknak azt, amit megérdemelnek. Nem tudta, hogy mit kellene tennie magával, ezzel a sok rossz, eddig még meg nem tapasztalt bűnös gondolattal és érzéssel. Fájt neki, hogy nem tudta, mi is ez, és mit kéne tennie. Egy biztos: nem szabad, hogy eluralkodjanak rajta a negatív érzelmek. Nem szabad. Nem szabad. Nem sza-
- Héj, Tate, minden rendben, cimbi?
A fiú felnézett felhúzott térdeiről, amiket eddig átölelt, miközben hátát is kiegyenesítette, így az a hideg falnak támasztódott. Raven állt ott előtte.
- Nem. Dühös vagyok. Nem tudom, mit kezdjek magammal.
Raven meglepődött. Ez a fiú dühös? Mi történhetett a mindig higgadt indiánnal?
- Mesélj. Mizu? – a fekete hajú, miközben feltette a nagy kérdést, leült barátja mellé.
- Eszembe jutott a családom. És azt hiszem, bosszúvágyat érzek. Meg akarom találni, hogy kik vették meg a rezervátumot és… és… - fortyogott Tate, kezeit idegesen hajába vezetve.
- …és? Mit akarsz tenni, ha megtalálnád őket?
Tate leblokkolt. Ha szemtől szemben állna a varjúkkal… Mit is tenne?
- Azt hiszem… Raven, azt hiszem, hogy sötétség él bennem. Mutass nekem valami jót! – nézett reménykedve a pajtására a kreol bőrű.
- Ömm… Nyertünk! – vigyorodott el a másik, egyik kezét átvetve a másik vállain, úgy húzva bolondosan közelebb magához őt. – És te is kivetted benne a részed. Ha nem lettél volna, tuti, hogy vesztünk.
- …nyertünk – suttogta maga előtt Tate. – Hahh… nyertünk… NYERTÜNK! – gyülekeztek könnyek a sámán szemeiben, ahogy arra gondolt, hogy reméli, a törzse is nyert. – Nyertünk…
- Igen, nyertünk – ölelte magához Raven oldalról a másikat, akin látta, hogy sokkal több volt neki ez a hógolyócsata, mint ami.

Lassan a többiek is bevonultak az udvarról. Amint megpillantották ezt a kettőt, szomorkás kisugárzásukkal rögtön odaugrottak érdeklődni mivoltuk felől. Karyn leült Tate másik oldalára és némán a fiú felkarjára hajtotta a buksiját, így mutatva ki csendes támogatását. Ugyan a feketehajú próbálta terelni a témát és viccelődni, de a csapat aggódni látszott az újonc miatt. Viszont mivel érezték, hogy nincsenek olyan viszonyban vele, mint a testvérpár, ezért nem igazán tudtak mit csinálni. Kedvelték az indiánt, ez nem is kérdés, akkor is ha csupán egy „szervuszt” váltottak még egymással. Valójában, az árvaházban élő összes gyerek kedvelni látszott a fiút vagy egzotikusnak és érdekesnek találták – egy biztos, ha elhangzott a neve, mindenki tudta, hogy kiről van szó, hiába csak két napja érkezett. Volt valami nyugtató benne, annak ellenére, hogy érezték a rejtelmességet minden szava után. Ez azt eredményezte, hogy a barát-jelöltjei meg akarták fejteni őt.
- Figyelj, Tatyana-
- Tate. Szeretném, ha Tatenek hívnátok – nézett fel a négy kisemberre, akik pár másodperc után csendben, komótosan bólogatni kezdtek, megértve, hogy mi a helyzet a sámánnal, nem engedve a kíváncsiságuknak és nem kérdezve semmit.
- Rendben. Akkor Tate, figyelj – vezette fel újra Camille a mondandóját. – Mit szólnál hozzá, ha megmutatnánk a titkos bunkinkat? – húzogatta játékosan vigyorogva a fekete bőrű lány a szemöldökét.
A kis együttes meglepődve Camille szavain összenézett. Meglepődtek, hogy a lány ennyire lazán befogadna egy új személyt a baráti körükbe. Bár nem mintha nem lett volna rá jellemző a spontaneitás és közvetlenség. Lehet, hogy gyorsnak találták, ha rögtön a titkos bázisukkal kezdenék bevezetni Tatet. Ám Vance, miután átgondolta a helyzetet némán bólintott egy mélyet – ezzel, hogy a legidősebb és legkimértebb tag engedélyt adott, már a többiek sem tiltakoztak semmi ellen. Ez a srác épp úgy el van veszve, mint bármelyik gyerek, aki pár napja érkezett az árvaházba. De annyiban más, hogy Karyn és Raven egészen megkedvelték, és ha ők megbízni látszanak benne, akkor semmi értele távolságot tartani tőle. Nem szabad egyedül hagyni. így nevetve segítették fel a földön ülőket, majd rohantak, hogy minél hamarabb a törzshelyükre érjenek.
Tate ismét meggyőződött róla, hogy az Ottawai Gyermekvédelmi Egyesület épülete egy útvesztő. Ha nem a többiek vezették volna, akkor többször is eltévedt volna – az meg megint más téma volt, hogy az egyik kiemelkedő tömb padlására tartottak. Nem is tudta, hogy vannak padlások. Olyan zugok létezéséről szerzett tudomást, amiket a nevelők egy szóval sem említettek neki. Ez a tömb a fiúszárny sarkán volt, nyugati bázisnak is nevezték a banda tagjai egymás között. A szárny zajosabb és szagosabb volt, mint a lányoké. Élettel telibbnek tűnt és kevésbé szabálykövetőnek. A folyosók falai ugyanolyan fehéres libapimpó festékkel voltak lefestve, mint bárhol a falak az épületben, de itt torz rajzok is díszítették azokat. Nagyon tetszett az indiánnak ez a természetes emberi viselkedés. Viszont el tudta képzelni, hogy a nevelők ezért összeszidják az elkövetőket, akkor is, ha nem absztrakt ábrázolást vittek a falakra, hanem realista műveket. Valószínűleg mindegyik azt mondhatja, hogy ezekkel csak csúfítják a környezetüket, de Tate szerint ezekkel építi fel a környezetüket. Ezek kifejezőeszközök. Bár megérti azt is, hogy a nevelők csak a munkájukat végzik azzal, hogy felügyelik és fegyelemre próbálják tanítani a gyerekeket. Csak a dolgukat végzik, és azt egész jól. Ugyan nem barátkoznak különösen az itt lakó gyermekekkel, de nevelni igenis nevelik őket.
Raven, Ezell és Vance magabiztosan sétált előre a tömbben, a lányokkal maguk mögött – akik szintén több ezerszer tették meg ezt az utat, és nem érdekelte őket, hogy az ellenkező nem folyosóin járnak-kelnek – és utánuk Tate sétált lemaradva, minden egyes alkotást megtekintve. Neki is kedve támadt rajzolni ide valamit, de most nem lenne rá ideje – majd később megteszi. Egyszer csak, az egyenes folyosóról hirtelen lefordultak egy titkos sarokba, egy zsákutcaszerű szögletkébe. Nem tűnt másnak, mint egy gondnoki szertárnak. Seprők, felmosók, vödrök, porszívók, szivacsok és különböző vegyszerek, tisztítószerek sorakoztak a polcokon és a polcok mellett katonás rendben. Mindennek megvolt a maga helye. Vance leguggolt, kezeit vállai előtt tartotta készenlétben, Camille pedig pár másodperc alatt bármilyen beszéd nélkül a nyakába ült. Vance ráfogott a lány lábszárára, hogy így biztosítsa tartását és pozícióját, lassan felállt helyzetéből, és tartotta a felette ügyeskedőt addig, amíg ő felnyúl a plafonig egy zsinórért. A kettő igazi atléta duóként teljesített, látszik a rutinosság a mozdulataikban és hogy mennyire összeszoktak már. A fekete bőrű lány nemes egyszerűséggel kapott a kis logó kötélke után és húzta magával, ahogy az alatta tartó fiú lassan leengedte őt nyakából. így egy fából készült lépcsőszerkezet ereszkedett le a szertár közepére.
Ezt a titkos feljárót a fiúk nagyjából 3 éve találták egy bújócska során, a tájt körül, amikor át kellett költözniük a 10 évnél idősebbek osztályára. Először nem tudták, hogy használat alatt van-e még ez a padlás, de amikor beavatták a lányokat a felfedezésükbe, úgy döntöttek, hogy meglesik. Ám megbizonyosodhattak róla, hogy nincs más fent csak rengeteg por és pókháló, valamint elhasználtnak tűnt ingóságok, ülőalkalmatosságok. Ezért a magukévá tették. Kitisztították, és kedvük szerint berendezték a már ott lévő bútorokkal. Megesküdtek, hogy senkinek egy szót sem ejtenek róla, ez csak a hatuk kis titka lesz. Ezt még nem mondták el Tatenek, de ők nagy dolognak érezték, hogy egy új személy kerül a „birodalmukba”. Mintha beengedték volna a saját lelkük egy kis részét megtekinteni.
Ma Tate ment fel először azon a lépcsősoron. Szerették volna, ha a fiú érzi, hogy készek befogadni. És Tate érezte. A padlás valamiért enyhén emlékeztette az utoljára egy éve látott otthonára. Kellemes volt. Otthonias. Tágas, de megfelelően szűkös. A tartógerendákra fényfüzérek tömkelege volt ízlésesen feltekerve, valamint bányászlámpák lógtak pár helyen a falécekről. Természetes fényt csak pár borzasztóan kicsi ablakból kaptak, ezért szükség volt a mesterséges világításara. Az épület sok kéménye közül kettő ezen a padláson át vezette át a füstöt az éterbe. A kőburkolatot papírokkal fedték be a gyerekek, amikre állat ábrázolásokat készítettek. Valamint valamiféle terv is fel volt pontokba osztva a másik hasábon – ezek Ezell tervei voltak az elkövetkezendő hónapokra, megtervezte, hogy miféle csínytevéseket fog elkövetni. Az állatábrázolásokkal tarkított test közelében ülőalkalmatosságok foglaltak helyet egy körben. Puffok, babzsákok, és fotelek. Csupán hat darab volt ott rendbe szedve, de a többiek szerint nem lesz nehéz újat találni az összerendezett kacatok között. Ugyanis a térnek azon részén, amelyen nem voltak ablakok összeszedték a padláson eredetileg hevert lomokat és úgy állították őket be, hogy a lehető legrendezettebben foglaljanak helyet. így volt egy bolhapiac hangulata a szobának, és az antikvitások miatt akár múzeumban is érezhette volna magát az ember. Párnákat is hoztak fel a csapat tagjai azokra az estékre, mikor biztosak voltak benne, hogy a nevelők nem tartanak éjjeli körutakat ellenőrizni mindenkit. Akkor együtt aludtak itt fent. Lepedőkből a pallók segítségével nemi bázisokat is állítottak fel, annak esetére, ha a fiúk soknak tartanák a lányokat, és a lányok idegesítőnek néznék a fiúkat.
Tate első dolga – ahogy már lent a folyósón is tette – az volt, hogy megnézze a rajzokat, amiket a többiek készítettek. Nem is gondolta volna, hogy a nem-indiánoknak is lehet totemállatuk, pedig nagyon is úgy nézett ki. Látott két denevért repülő pozícióban, egy kisebb valamivel finomabbat, és egy nagyobb kissé rémisztőbbet. Valószínűleg ez Karyn és Raven lélekállata. Egy másik rajzon egy erőteljes sárkány fújt tűzet a száján keresztül. Ha tippelnie kéne, mindenképp Vance mellett tenné le a voksát. Egy vidáman a tengerben úszó mókás delfin is jelen volt az állatseregben. Semmi kétség, hogy ez az jószág Anne műve volt. Támadó helyzetben megörökített, de fenséges mivoltát el nem veszített hattyú következett, akin valamiért filccel egy korona is volt rajzolva. Csakis Ezell lehetett a tettes. És végül egy magabiztosan álló szarvas, akinek gyönyörű részletességgel voltak elkészítve az agancsai. Nem volt kérdés, hogy Camille szeretett volna az erdő királya lenni.
Amint a banda egyesével felszivárgott, találtak egy ugyan enyhén poros, de a célnak tökéletesen megfelelő babzsákot az újfiúnak. A lányok kicsit leporolták neki, majd a már meglévő körbe igazították.
- Ez lesz a te „trónod” – mosolygott a fiúra Anne, miközben behuppant a saját fotelébe. – És akkor most jöjjön az eskütétel – csapta össze játékosan tenyereit.
- Egy pillanat, mindjárt előkotrom – szólt a hátuk mögött Ezell hangja.
A szőke hajú fiú megtalálta azt a papírost a sok egyéb írása között, ami most kell neki a következő percekre. Egy szerződésnek tűnt, de mivel nem papír alapú, csak szóban elhangzó, ezért Tate örömmel vette a beavatását biztosító dokumentum létezését.
- Tate, ismételd utánam, amit mondok. Ha elrontod, újrakezdjük. Ha nem figyelsz, újrakezdjük. Ha nem mondod érhetően, újrakezdjük. Ha arra van kedvem, újrakezdjük.
- Ezell!
- Jó, oké, nyugi – legyintett Karyn megszólalására a szőke, majd elkezdte felvezetni a kreol bőrűnek a szöveget. – Én, mondd a neved…

- …fogadom, hogy többet vissza nem adom, és megtartom a barátaimról a titkot. Most már. Tagja. Vagyok. A. Csapatnak. Egyszer. És. Mindenkorra.
Az eskütétel ugyan több percet vett igénybe, mint amennyit a többiek szerettek volna rá szánni, de legalább Ezell és Tate jól szórakoztak közben. Az utolsó szavak után tapsvihar tört ki a padláson. Ujjongtak, hogy végre vége. És persze, hogy Tate ezentúl hivatalosan is a barátjuk lett. A lányok rögtön a fiúra ugrottak, hogy megöleljék őt, utána pedig a fiúk következtek, akik egy gyors haver-ölelésre vonták volna be Őt, de a csapat végül egy nagy családi gombócban végezte. Tate végre azt érezte, hogy ismét tartozik valahová. Felrajzolhatta állatát a többi közé. Egy vonyító farkast készített. A farkasok azért szoktak vonyítani, hogy a hosszú távolság ellenére kommunikáljanak a falka tagjaikkal. Új célja is lett, ami most különállt az eredetitől, attól hogy feltámassza a törzsét. Ezúttal elhatározta, hogy bármi áron megvédi barátait akármitől, nem úgy, mint ahogy nem tudta megvédeni törzsét. Tényleg bármit megtenne a barátaiért. És mint kiderült, a barátai is bármit megtennének érte.
Az ingóságaikon elhelyezkedve beszélték ki az élet értelmét, a tegnapi borzalmas vacsorát, és pár pletykát, amit mostanság hallottak. Beavatták az indiánt mindenbe, amit tudnia kell. Hogy szépen kell mosolyogni és meg kell köszönni a konyhás nénik kemény munkáját, és akkor talán a jobb ételt kapod. Hogy a takarítók megengedték a tegezést, és néha, ha van rájuk időd, akkor nagyon örülnek a segítségnek. Hogy melyik nevelő milyen, és miért kell kitől tartani. Hogy a gondnokok szeretik elmagyarázni a javítások technikáját a gyerekeknek, szeretik, ha csodálkozva figyelik őket. Elmesélték azokat a teóriákat, amik az igazgatóasszony körül forognak: van aki azt mondja, hogy valójában egy robot, akit csak pár éve beprogramoztak, hogy gyerekeket gyűjtsön, vagy van aki azt mondja, hogy nem is létezik, de ha létezik, akkor pedig láthatatlan. Egyik témáról rögtön jött a másik, már nyomon se tudták követni, hogy hogy jutottak el addig, hogy mik azok a tényezők, amiket nagyon szeretnének, hogy a mindennapjaik részei legyenek.
- Tate, mi az, amire te mostanában a leginkább vágysz? – kérdezte érdeklődve Karyn, kis kezeibe helyezve arcát, úgy figyelve a másik minden szavára.
- Hm… a csillagos égre. Az borzasztóan hiányzik már – felelt őszintén a fiú.
- Akkor ez el van döntve! – ugrott fel Ezell, majd ismét a papírjai között kezdett turkálni.
- M-micsoda?
- Előrehozom az egyik tervemet! – emelt fel egy lapot a magasba, ott meglobogtatva, majd megmutatta a többieknek. - Mit szóltok hozzá, van kedvünk kisurranni az erdőbe éjjel?
Az ötlet egyedül Vancenek nem tetszett, hiszen felelősséget érzett a fiatalabbak iránt. Mi lesz, ha valakinek baja esik? De a többiek meggyőzték, hogy akkor Ő ott lesz, és segít nekik, mint eddig mindig. Voltaképp, Vance élvezte, hogy ő a legidősebb, és vigyázhat a barátaira. Fontosnak érezte magát. Ha nem lenne velük, megszámlálhatatlanul sok bajba keveredtek volna már. És mivel a többség azt akarta, hogy megvalósítsák eme briliáns tervet, ezért végül engedett nekik. Tatenek nagyon tetszett az ötlet: végre újból láthatja a csillagokat. Várta már, hogy takarodó után neki kezdjenek ennek a kalandnak. Az első közös bevetésük, mint egy család.
Ezell felvázolta a tervet. Készen volt minden lépése. Tényleg ördögi zseni volt. Elmagyarázta, hogy ugyan ma este járni-kelni fognak a nevelők, de tudja, hogy lopakodjanak ki ninjákhoz hasonló módon. Valahonnan szerzett egy épületalaprajzot – talán ő rajzolta, ki tudja. A „térképen” megmutatta barátainak mind azon lehetséges sarkot és pontot, ahol biztos nem fognak lebukni. Kiadta parancsba, hogy mindenki húzzon kétréteges kabátot magára, nehogy megfázzon. Valamint az az utasítás is szólt, hogy hozzanak zseblámpákat. Annera nézve hozzátette, hogy a biztonság kedvéért walkie-talkiet is hoz magával, és szeretné, ha a lánynál lenne a másik. Ismerték már egymást. Tudták, hogy a lány annyira szétszórt és bénácska, hogy nem lepődnének meg, ha egyszer csak elveszne az erdőben. Immár készen állt a terv. Most már csak a megfelelő időpontra vártak.

Tíz múlt. Lassan 23-at üt az óra. A ninják hivatalosan is elkezdték a küldetésüket. Tate még mindig hihetetlenül humorosnak tartja, hogy Ezell ennyire felkészült erre az akcióra. Az pedig ráadás, hogy neki mennyire jól esik, hogy a barátai elsősorban érte teszik ezt. Csak azért, hogy újra lássa a csillagokat. Hogy emlékezzen a törzsére, a szüleire, és önmagára. Tate utoljára a népével érezte azt a szabadságot, amit most él át. Úgy érezte, hogy kezd visszatérni önmagához. Ahhoz a kamaszhoz, aki ugyan érettségével és nyugodalmat árasztva magából inspirál másokat, aranyszívű, gyengéd és érzékeny, de szenvedélyes, lelkesítő és tüzes. Meg akarja tartani gyermeki tisztaságát minden szörnyűség ellenére, amit eddig át kellett élnie. Most is csak szórakozni szeretne kicsit.
Anne az adó-vevőjén híreket kapott Ezelltől, miszerint hol érdemes megállni abban a pillanatban vagy hol kell futniuk. Igazi kommandósok voltak. A fiúk hamarabb kiértek ugyan, és ezért tudtak a többieknek segíteni, de ez csak az észrevehetetlenségüket szolgálta. Tate bukfencezett, lement hídba, vagy az oldalán gördült a lányokkal, hogy mindenképp sikeres legyen a kiszökés. Ezeket a mozdulatokat Camille adta le, ő súgta meg, hogy mikor melyik talajgyakorlat lehet a leghasznosabb. Végül a csapatmunka meghozta a gyümölcsét, és a hetes újraegyesült a hideg téli égbolt alatt.
Mint mindig, most is leírhatatlanul csillogott a sötét burok felettük. Tatenek rögtön szemet szúrt az Orion csillagkép. Azt a három csillagot, ami az „Övet” alkotja, nem tudná eltéveszteni. Utána megtalálta a Téli Hatszöget, és azt követte még több és több csillag. Megtalálta a Kis Kutya és a Nagy Kutya csillagait, majd az Egyszarvút és a Nyulat is. Szemeivel próbálta keresni a Szekeres Kecskegidáját, valamint a már halványabb Eridanus és Cet képeket. Miközben felfelé nézett egész fejével, teste körbe-körbe járt, saját tengelye körül forgott ügyes lépésekkel. Próbált úszni az égitestek között.
- Álomszépek – sóhajtott Karyn a fiú mellett, szintén az eget nézve.
Tate akkor vette észre, hogy barátai egy egyenes sorban állnak mellette és mind az eget nézik. Szép is lenne együtt evickélni a fénylő pontok között.
A zöld szemű barátnője annyira elvarázsoltnak tűnt, hogy a fiúnak lehetősége nyúlt ismét végignézni arca minden szegletén. A Hold és a csillagok ugyan nem adtak neki elég fényt, hogy megint felderítse az összes pontot, de a lényeget így is látta. Fehér bőr, fekete haj, zöld szemek, rózsaszín aura. A smaragd szemekben visszatükrözött az égbolt egy kis része. Nagyon tetszett Tatenek. A látvány is. A lány is.

Az erdőből hangoskodás, nevetések, vihorászások, boldog kiáltások hallatszottak. Futó verseny. Ki ér hamarabb a domb aljához? Az erdő vegyes fafajtákból állt. Főleg tűlevelűekből és sarki erdőtípusból. Erős fenyőillat lepte be az egész térséget. Emelkedők alig-alig voltak, kivéve egy nagyobb dombot. A cél annak a hajlata. Az örökzöld területet az elemlámpákból sugárban kibocsájtott fénycsíkok keresztezték össze-vissza. A kiscsapat a hóban taposott, rohant, aminek hangja felébresztette vagy elkergette a közelükből az állatokat. Ugyan nem lakott a fák között nagyobb termetű lény, csupán rágcsálók, madarak, rovarok és bogarak, de őket a lurkók biztos, hogy elijesztették.
A versenyt úgy tűnt, hogy Tate nyeri. Nem is nagyon csodálkozott ezen senki. Az a fiú, aki 13 évig a természet lágy ölén nevelkedett, még szép, hogy győzni fog. Úgy száguldott a téren, akár egy farkas kölyök. Megállíthatatlanul, sebesen, szabadon. Nyomában Camille érte el a célpontot, majd Raven, Vance, Karyn, Ezell, és…
- Hol van Anne?
A szőke cselszövő fiú megforgatta szemeit, majd előkapta magával hozott táskájából a walkie-talkieját, és beleszólt.
- Herceg hívja Bénaságot. Bénaság, jelentkezz. Vége – a vonal recsegésén kívül nem lehetett mást hallani, csak a hidegben való levegővételeket, amiket a jelenlévők adtak ki izgalmukban.
- Semmi – nézett végig mindenki arcán Karyn aggódva. – Muszáj megtalálnunk, srácok. Mi van, ha nagy bajba került? El is törhette valamijét, vagy-
- Héj-héj, nyugi – szemtől szembe fordítva magával fogta rá Tate a lány két felkarjára, hüvelyujjával simogatni kezdte, amit persze, a fekete hajú nem érezhetett a vastag bunda miatt. – Minden oké lesz. Megtaláljuk se perc alatt, aztán együtt visszamegyünk aludni – a mosolya, mint mindig, most is bíztató és nyugtató hatást váltott ki a lányban. – Mély levegő, lassan fújd ki. Gyerünk, keressük meg.
Raven végignézte a húga és új barátja közti jelenetet. Valamiért ez volt az első alkalom, hogy nem avatkozott közbe, amikor más vigasztalta a testvérét, és nem ő. Lehet, hogy észrevette, hogy a kettő kölcsönösen érdeklődik egymás iránt, vagy csak tudta, hogy Karyn már most megbízik Tateben annyira, hogy sikerül neki megnyugodnia a fiú miatt. Mindenesetre, ő is ragaszkodott az indiánhoz, és megnyugtatta a tudat, hogy ez a srác biztosan nem akar ártani a testvérének.

Annet a gyermekvédelmi egyesület lakói között mindenki a kétbalkezessége miatt ismerte. De ezért is volt annyira szerethető ez a leányzó. Viszont a mostani húzása minden eddigi szerencsétlenkedésén túltett. Idáig csupán tojásokat vagy vázákat tört, magát sosem. Sőt, el sem veszett. Erre pont most kellett eltűnnie, amikor végre egyszer kilógtak és olyan jól érezték magukat. Erre nincs magyarázat. Vagy mégis?
A társaság elindult visszafelé a dobtól, nyomokat keresni, hogy mégis merre lehet a kámforrá vált személy. Nem tűnt nehéznek a dolog. Ezell két percenként próbált vele kapcsolatba lépni, cifrábbnál cifrább beceneveket aggatva a másikra. A hóban pedig mindenki lábnyoma egész jól kivehető, és a lámpákkal pedig nem is tartana olyan soká, míg meglelik. Legalábbis ezt hitték. Sehol semmi. Mintha a föld nyelte volna el. És ez így is volt.
A visszautat nem kellett sokáig folytatniuk, hamar találtak lábnyomokat, amik egy gödörben végződtek. Nem is volt kérdés, hogy a lány beesett a mélyedésbe. Kinézték belőle. Még Tate is.
Viszont ez a földvájat valamiért nagyon különös aurát bocsájtott ki magából. Nem egy színű volt. Inkább szivárvány, de nem csak az alapszínek jelentek meg. A fekete és fehér szintén fel-felvillant. Az indián még sosem érzékelt ilyet. Lehetetlennek vélte, hogy az összes szín megjelenjen egy tárgynál mindössze pár másodperc leforgása alatt. Az energiaáramlástól eltekintve azt is észrevette, hogy a körforma körül nincs hó. A vastag fehér takaró jelenléte pedig egyáltalán nem megszokott egy kanadai decemberben. Tate leguggolt, hogy közelebbről nézze meg ezt a jelenséget. Tekintete a gödör barna falára tévedt, ahol valami zöldet vélt felfedezni.
- …hóvirág?
- Ne viccelj már! Hóvirág? Ember, ezt meg hogy? – hitetlenkedett Camille, miközben ő is leguggolt, hogy megérintse mutatóujjával a fehér virágot.
Pár percig még csak vizsgálták a nagyméretű lyukat. Nem is tudták, hogy hogy teremtődhetett ilyen csoda karácsony előtt. Karácsonyi csodának is tarthatták volna, de annak valahogy nem kellene ennyire irracionálisnak lennie, gondolataik szerint.
- Rendben. Én lemegyek – szólalt meg a csendben Karyn magabiztos hangja.
- Nem, Karyn, biztos, hogy nem mész le – állt elé bátyja kihúzva magát, hogy lenézhessen a lányra, így tudatva vele, hogy nem támogatja az ötletet.
- Raven, a legjobb barátom beesett egy lyukba. Szerinted hagyom, hogy ottmaradjon? Ha Vance vagy Ezell esett volna bele, akkor te is annyira tenni akarnál valamit, mint most én.
Karyn érveitől a fekete hajú fiú megtorpant a vitában. Igaza van. Basszus, de még mennyire. Viszont a húga! És a testvérét akkor sem engedi ilyen veszélyes helyzetbe keveredni. Inkább lemegy ő valahogy, csak a lány maradjon a fenekén itt, ahol tudja, hogy a többiek figyelnek és vigyáznak rá. Raven segítségkérően Tatere nézett. Elvárta a fiútól, hogy térítse észhez a másikat. Tudta, hogy az indián képes meggyőzni a húgát, akár tudtában van ő ennek, akár nem. Tate, amint észrevette barátja néma jelzéseit odaállt a lány mellé, megkocogtatta a vállát, mire az felé fordult kérdően.
- Tudom, hogy meg fogod tudni oldani egyedül is. Megtalálod Annet és hazahozod. Ha segítség kell, vagy baj van, akkor rögtön adj valami jelzést vagy hangot, oké?

Percek teltek el ismét, miután a zöld szemű lány lemászott nagy ügyességgel a mélyedés falainak támaszkodva. Raven nem bírt az idegeivel. Mit gondolt, amikor azt hitte, hogy Tate majd nem lesz ennyire a lány érvei mellett? Tudnia kellett volna, hogy nem egy olyan személynek kell szólás lehetőséget adnia, aki ott segít a lányoknak, ahol azt érdemesnek találja. A sámánnak van valamiféle lovagias gyengédsége az ellenkező nemmel szemben.
A fekete hajú fiú fel-le járkált a barátai mögött. Nem bírt nyugodtan várni a jelzére. Tennie kell. Muszáj!
- Bocs, srácok, nem bírom tovább. Menjünk le mi is, kérlek.

Sötét volt. És öt embernek irtózatosan szűk és lassú volt a lefelé mászás. Raven – aki első volt lefelé – tudta, hogy barátai nem bírják sokáig egyhelyben tartani magukat, de valamiért ő sem bírt haladni. A föld anyaga egy idő után, mintha nem föld lett volna. Keményebb lett. Majd újra puha. Mindenki a szájában fogta az elemlámpát, miközben haladt lefelé. Sötétség így ugyan már kevésbé volt, de nem vették észre szemeikkel a föld és föld közötti különbséget, bár ők is érezték tapintással, hogy megváltoznak az anyagok körülöttük. Valami nem stimmelt. Mintha a lefelé haladásos támaszkodásból hirtelen felfelé kellene haladniuk. Most akkor felfelé másznak? Várjunk… Másznak? Akkor ez nem egy gödör? Mégis mi történik?
Ezell – aki utolsó volt a sorban – a leggyengébb fizikummal rendelkezett a vele együtt haladó másik négy társával szemben. És gyengeségét izmai kezdték tudtára adni azzal, hogy berezegtek. Nem fogja sokáig bírni.
- Gy-gyerekek… a-azt hiszem, hogy-
Mielőtt a szőke továbbadhatta volna figyelmeztetését a többieknek, a teste feladta. Beesett az alatta lévő nyakába, így elindítva egy dominó-effektust.
A végén egy földet értek összegabalyodva. Fájlalták hátukat és végtagjaikat, nem vették észre, hogy alattuk zöld gyep van, hónak nyoma sincs. Amint kibogozták testüket az emberi gombócból és feltűnt a madarak csiripelésének hangja meglepődve néztek szét. Egy erdőben találták magukat. Zöld, lombos, terebélyes, furcsa ragyogó gyümölcsökkel teli, magaskás fákkal. És bokrokkal és cserjékkel. És avarral és gyeppel. Nyárnak tűnt. Nyár hajnalának.
Az égbolton furcsamód nem tűntek el a csillagok és a Hold sem, annak ellenére, hogy a Nap most kezdi behódítani a „birodalmát”. Tate jobban megnézte az aprónak tűnő égitestek által kiadott képeket. Ismerte őket. A Hattyút, amelyet szüleivel minden év augusztusában nyomon követtek. A Sas és a Lant ábrázolását. Eme három csillagkép legfényesebb csillagai alkotják a Nyári Háromszöget. A Hercules, a Kígyó, a Kígyótartó, a Kis Róka, a Delfin és a Pajzs képek is ott volt. Nem hiszi el. Látja a nyári égboltot. Télen. Tehát… ez az Ő egük… vagy mégsem? Mi folyik itt?
A Nap, ahogy előtérbe került megváltoztatta az egyszínű kék eget. Most helyét az égbolt élénkebb változata váltotta fel, különböző színekben tündökölve. A rózsaszínes és narancsos árnyalat melegséget sugallt, a szürke és a kék önmagában is gyönyörű volt, valamint a színátmenet végére került sötétkék az este távozását bizonyította. Ibolya színű virga felhők köszöntötték az új reggelt, és ezzel a különleges színkavalkádot is. A felhők és a nagy izzó égitest ellenére a csillagok uralták halványka tündöklésükkel az egész étert.
A Hold ugyan szintén nem tűnt el, de jóval eltávolodott és elhalványult. Egyszerre látni a két nagy bolygót, ami befolyásolja a váltakozás folyamatosságát. Hihetetlen. Álomszerű.
Igen! Ez biztosan csak egy álom, ami akkor pattant ki Tate elméjéből, amikor beverték a fejüket, miközben a lányok után mentek a gödörbe.
- A lányok! – kapott észbe az indián, ahogy felelevenítette magában a célt, megtalálni a barátait.
A többiek arca is a döbbentből céltudatos lett, ahogy a kreol bőrű eszükbe jutatta, hogy később is tudják bámulni a lélegzetelállító látványvilágot. Mind az öten nem álmodhatják ugyanazt, ugye?

Nem kellett sokáig járniuk az erdőt. Kicsit előrébb mentek, valamiféle dombra. Ott megtalálták az ülő pozícióban békésen nézelődő Annet és Karynt, akik a legnagyobb lelki nyugalommal kémlelték a festékpalettákra hasonlító festői környezetet. Szóval mind a heten ugyanarról fantáziálnak? Ez már egy kicsit abszurd.
- Karyn, Anne! – kiáltott a két hölgynek Camille, miközben odafutott az üldögélő társaihoz, és felborítva őket szorosan megölelte mindkettőt. – Ha még egyszer ilyet csináltok, eskü, hogy itt maradtok! – mutatta figyelmeztetően mutatóujját, de nem bírta sokáig ezt a fenyítő stílust fenntartani, és elevette magát.
- Igazából nem bánnám… - helyezte magát kényelmes fekvő helyzetbe a kevert rasszú, hogy újra az eget tudja nézni.
- Én igenis bánnám.
Erre a rideg kijelentére mindkét elveszett lélek visszavágta magát fegyelmezettbe. Tudták, hogy Raven és Vance más tészta lesz. Vance eleve némán, kimutatatlanul aggódik mindenkiért, Raven pedig most tombolt az ijedtségtől, hogy elvesztette egyetlen húgát.
- Bátyó… ez a hely. Olyan, mint amiről anya mesélt nekünk régen azokból a könyvekből… nem?
Eme bájos kérdésre az oly’ haragos fiú is megenyhült. Igaza volt a testvérének. Mesekönyvekből kikelt világ ez az egész. Meglágyult arcvonásaival lazán sétált oda a kiskupachoz és dőlt hanyatt majdnem melléjük. Micsoda hely!
Mindenki lefeküdt a selymesen csiklandozó fűcsomók közé. Fejükkel egy kört formáltak, egész testükkel inkább csillagra hasonlítottak. Most olyan mintha egyek lennének. Együtt evickélnek egyként fénylő pontok között.
Raven és Karyn évek óta először említették meg az édesanyjukat, és most róla beszélgettek mélyen, bizalmasan. Nem zavarta őket, hogy a többiek is hallják az információkat. Családon belül meg lehet az ilyet hallani, meg lehet beszélni.
- Hogy kerültetek be az intézetbe?
Hirtelen csend. Egy zaj sem volt. A türelméről, érzékenységéről, érettségéről ismert Tate most meglepte a barátait, kivéve a testvérpárt, akik kicsivel már jobban ismerik őt a többieknél. Az indián most kész megnyílni mindenkinek. Teljes mértékben készen áll elmondani a történetét. Pont annyira kíváncsi, és tudni akar mindenkiről is. Ennél nincs megfelelőbb alkalom erre a kérdéskörre.
- Én elszöktem otthonról – törte meg a jeget a fekete bőrű lány, minden szempár rá szegeződött. – Ha naponta vernek, akkor nem igazán találsz ennél jobb megoldást, hogy mégis egybe tudj maradni.
- Olyan békésnek tűnt az az este – vette át rögtön a szót a kétbalkezes lány. – De betörtek a házunkba, és megölték a szüleimet. Én el tudtam menekülni, mert apa időben szólt, hogy bújjak el, és semmi esetre se jöjjek elő, amíg hangokat hallok.
- Anya egyedül nevelt engem és a testvéremet. De mindig olyan beteg volt. Felkészültem rá, hogy egy nap meg fog halni – suttogta maga elé a legidősebb tag. – Azt hittem, hogy a bátyám szeret annyira, hogy elvállalja a gondviselő szerepét, de nem így lett.
- Tudom, hogy nem az intézetben születtem, de azt nem tudom, hogy hol. Nem ismerem a szüleimet, nem tudom az okát, amiért bekerültem. Bent élek, mióta az eszemet tudom – vallott a szőke fiú is.
- A szüleink elvarázsoltak voltak. Sárkányokat láttak és folyton nevettek rajta. Valami fehér por kellett hozzá, hogy úgy érezzék, még mindig élnek – kezdte a fekete hajú lány a történetüket, majd bátyja átvette tőle a szót.
- Drogoztak. És mi egész végig egy drogtelepen éltünk. Ma már átlátom, de akkor nem értettem, hogy miért visznek el arról a helyről kettőnket hirtelen, egyik napról a másikra történt az egész.
- És te, Tate?
- A varjúk megszállták az otthonomat, és leharcolták a népemet…

Megértették egymást. Átérezték a történeteket. Együtt osztoztak a fájdalomban. Tovább beszélgettek. Meséltek. Megnyíltak egymásnak. Pont úgy, ahogy most megnyílt az Ottawai Gyermekvédelmi Egyesület épületében hét kicsi hálószoba ajtaja hét kalandos gyerek számára, és hét ágyikó nyikorgott egyszerre, ahogy beledőltek a párnák tengerébe. Egy idő után azt határozták, hogy ideje visszamászni és aludni egy jót, meg kell bizonyosodniuk arról, hogy nem volt-e ez az egész világ, amibe belepottyantak, csak egy gyönyörű álom.
Tate határtalanul felszabadultnak érezte magát, és biztos volt benne, hogy ma éjjel végre nem fogják rémálmok gyötörni. És arról is határozott elképzelése volt, hogy ez nem az utolsó kalandjuk volt. Együtt. Végre együtt.
Fogalma sem volt róla, hogy az egyik közelgő rémálmának sötét aurája erőre kapott miattuk a fenyőrengetegben, őket kutatván. Együtt. Együtt kellenek neki.