IV.rész

Chibiabos. Chibiaboshoz hasonlította magát. Nanabozho szeretett öccséhez és bajtársához. Egy nyúl és egy farkas testvérsége. Egy farkas-szellemhez, akit vízi lelkek öltek meg. Misiginebig, egy víz alatti szarvas kígyó megolvasztotta a jeget, amin Chibiabos sétált haza egyik vadászata után, és így egyenesen az alvilágba került. Ennek a gyilkosságnak a következménye lett az az erőszakos eseménylánc, ami a föld pusztulását okozta a vízözön által. A bátyja több évig harcolt a lelkekkel, hogy visszakapja fivérét. Ezután elfogadta, hogy nem tudja visszahozni testvérét az életbe. Nanabozho fegyverszünetet kötött a szellemekkel, akik mindent megtettek, hogy jóvátegyék a helyzetet. Adományokat, ajándékokat adtak a nyúl-szellemnek. Végül, felajánlottak egy teljes felavatást Chibiabosnak. így lett az alvilág uralkodója. A Holtak Földjének Ura és a Lelkek Védelmezője. Sajnos, ez sem hozta vissza őt a felszínre. Ettől függetlenül egy jóságos, kedves lény maradt, aki törődött és jó gondját viseli a halottak földjének.

A törzsben az idősek többször is meséltek mesés lényekről, nagyhatalmú lelkekről, bátor hősökről, egy új világról, vagy emberek állati átváltozásairól. Bár mondák szereplőiről volt szó, mégsem illetődött meg a saját átalakulásán. Valahogy mindig elhitte azokat. Tudta, hogy csak történetek, de mégis hitt bennük. Lehet, hogy a hagyományok, de valószínűleg a saját elvei is közrejátszottak látásmódjában.

Tate tökéletesen azonosulni tudott Chibiabos mitikus alakjával. Pillanatról pillanatra közelebbinek érezte magát hozzá. Úgy vélte, hogy a sötét farkasokéhoz hasonló fülei és hosszú farka valamilyen furcsa módon még a természethez is közelebb hozták. De nem csak a külsejét beborító újdonságok miatt hasonlította magát az alvilág urához. Az ifjú sámán is védelmező volt. Védelmezni akarta a barátait. Ezt az utat jelölte ki magának. És be is tartja elhatározását. Bármi áron.

Anne nincs itt. Anne elment. Anne kiment az Újvilágba.
Utána kell menniük! Vigyázniuk kell egymásra!
Karyn odaadta bátyjának a galacsinná gyűrt lapot. Az immár rózsaszín-fekete frizurájú lány a haját turkálva járkált fel s alá, idegesen. Mélyeket lélegzett nyugtatásképp, miközben fél szemmel barátait figyelte, hogy mikor végeznek a levél olvasásával.
- „Nem értem, hogy mi és miért történik ez veletek, de utána akarok járni. Az Újvilágban leszek, ha kellenék. Ne szóljatok a felnőtteknek, hogy nem vagyok meg! Nagy puszi! U.I.: Karyn, a dugi-sütik a szekrényem alsó fiókjában vannak… már ha nem fáj enni a hosszú fogaiddal. U.U.I.: A csokisakból hagyj nekem is, jó? Köszi!” – olvasta hangosan Raven, hogy mindenkinek egyértelmű legyen a helyzet.
Pár másodperces kihagyás után Ezell próbálta kifejezni véleményét.
- Hát ez teljesen hülye.
- Utána kell mennünk! Senkit sem hagyunk magára! – szólt Tate, tőle kicsit szokatlan gondolkodás nélküli és vezetői hangnemben.
- Egyetértek! Gyerünk, nincs időnk tovább gondolkodni! – fejezte ki magát Karyn, majd el is indult.

Rohantak az erdőben. Tate vezette barátait. A védelmező ösztönei olyan irányítói készségekkel ruházták fel, amiket még ő maga is alig ismert. Eddig csak próbálgatta a szárnyait. A törzsében is, és a gyermekotthonban is. Talán itt az ideje, hogy szálljon is ezekkel a szárnyakkal. Pláne, ha a fogadott-családjáról van szó.
Szivárványösvényt látott maga előtt. Erősebben, mint ezelőtt bármikor. Pedig eddig is gyakran tapasztalta a színek érzékelését lények vagy tárgyak körül. Most csak felerősödött ez a másvilágba vezető útszakasz. Pont úgy, ahogy élesebben látta a világot maga körül. Édes virág illatot szagolhatott. Virágos rétet. És hallhatta az erdők zaját. Nem csak azt az erdőt érzékelte, amelyikben futottak, hanem azt is, ahová tartottak. Hihetetlen.
A vájatba már rutinosan ugrottak be és másztak fel. Már látták is a két nagy égitestet, és a csillag konstellációkat a színes nappali égen. Érezhették a selymes élénkzöld füvet, amikor kezeikkel segítették az üregből való kikecmergést. Ez alkalommal valahogy sokkal intenzívebbnek érezte a csapat minden tagja a puhaságot, mint ezelőtt bármikor. Olyan igazibbnak. Valósabbnak. Tényleg létezőnek.
A gyerekek még fel sem tudták dolgozni a tényeket, hogy testük jelentősen megváltozott, de már vissza is tértek arra a helyre, amely valószínűleg kiváltotta ezeket a metamorfózisokat. Más magyarázatot nem találtak helyzetükre. Ennek a logikátlanságnak van a legnagyobb értelme. A varázslatos hely volt a legreálisabb valóság.
- Mindenki megvan? – kérdezett körbe Vance.
- Bénaságot kivéve – válaszolt Ezell, nyilván nem véve komolyan a rangidős kérdését.
A szarkasztikus „herceg” leporolta nadrágjáról a koszt, majd ahogy felegyenesedett, hosszú kék haját elf-fülei mögé igazgatta. Rögtön meghallott valamit. Tate szintúgy. A vámpír testvérek főleg rezgéseket észleltek hallószervükkel, de még az ő fejük is abba az irányba fordult, amelyikbe a másik két barátjuké.
- Mi az, skacok? – tette fel a kérdést Camille, aki nem hallott semmi rendkívülit.
- Ez… mocorgás… Menjünk! – felelt neki az indián, ahogy sietett beljebb az erdőbe.
A már eléggé jól ismert facsoport sűrűjében haladtak előre, és még előrébb. És még és még. Pedig az erős hallásuk miatt tényleg azt hitték, hogy közelebbről érkeznek a hanghullámok. A korábbi felfedezéseikkor még egyszer sem hallottak ilyet. Még sosem hallottak életjeleket. Sosem hallottak mozgást. Meglehet, hogy Anne az! A zöld fa zöld fát követett. A rengeteg ezen szakaszán még sosem jártak, de nem adták fel. Haladtak előre! A barátjukért mindent! A családjukért mindent!
Aztán már közvetlenül is hallhatták. Loholás és morgás. Kutyaféle. Rikácsolás és nyeffegés. Ez mégis milyen állat? Hirtelen hangos, morcos, dacos kiáltozásokat. Egész emberi.
- A francba! Hülye vaddisznó!
Egy lány. Nagyjából velük egykorúnak tűnik. Esetleg hangyányit idősebb. Mit keres itt?
- Na várj csak! Megmutatom én neked! Aztán úgy packázz velem!
A banda ekkor mérte be pontosan a kishölgyet. Végre látták is. Az árvaház régebbi lakóinak lélegzete egy emberként állt meg. Ismerték. Ismerték a fekete hajú lányt, akinek furcsamód a sötét egyenesszálú hajához enyhe mandulavágású kék színű szemek voltak rendelve. Ez a feketeség tette harciassá a félig-meddig ázsiai, mágikusan kék szemeket. A fülei hasonlóak voltak, mint Tatenek, és farkasokéhoz hasonló farkai is voltak. Farkai. Kilenc farka.
Készült valamire. A fiatal hölgy letérdelt és maga elé rakta két kezét. Láthatóan a gerince végétől kiindulva bizsergés futotta át teste minden porcikáját. Tekintetét és fejét lassan felemelte a földről, miközben rókává változott. Egy fekete róka.
Az indián lenyűgözve nézte ezt a transzformációt. Vajon ő is képes lenne rá? Tényleg farkas lehetne?
- Ez Miku… - suttogta a szavakat váratlanul Vance. – Tényleg ő az…
- Miku! – indult el Camille régi barátnője felé. – Miku, jó ég, szia!
- Camille! Állj! – szólt Raven, a lányért nyúlva, hogy megállítsa.
- Ma mindenki megveszett?! – indult Ezell is a francia örökségű után.
A róka-lány nem ismerte fel a vadász területére behatoló személyeket. Első reakciója az ijedelem és a meghátrálás, később pedig az ellenségei szembeni erőfitogtatás volt. Non-verbálisan figyelmeztette őket, amiért megzavarták a vaddisznó hajkurászás közben zavarták meg.
Tate ösztönből lépett az állatiasan átalakult lány és a családját jelentő csoport közé. Szembenézett a fekete fenyegetéssel, két kezét védelmezően, közbenjáróként kitárta baráti bandája előtt. Mintha azt mondaná, „Csak a testem át!”. Tekintetét az előtte vicsorgó dühös kék szempárra szegezte. Olyan élénk kék, mint amilyen kék aura lángol a lány körül. Dühös. Tomboló. Lángoló. A legjobb megoldás, ha lenyugtatja. így jobb kinyújtott kezét lassan maga elé irányítja, miközben ugyanazon lábával elkezd letérdelni. Saját tekintetét védelmező harcosból meglágyítja megértő ismeretlenné. Barna, majdhogynem fekete íriszei puhaságot tükröznek. Belsejében érzi, hogy „ellenfelét” kezdi lenyugtatni. Próbált olvasni a másikban. Kérdések merülhettek fel a hölgyben. Olyasmik, minthogy kik ők és mit keresnek itt, hogyan kerültek ide. És hogy most mi lesz. Támadnak-e vagy nem? A kreol bőrű leengedte kezeit, lazán lógtak törzse mellett. Letérdepelt. Nem akarta azt sugallni, hogy feljebbvalónak tartja magát, inkább egyenrangúként szeretett volna kommunikálni. Akár beszélgetni, akár testbeszéddel - az mindegy, csak beszélgetni szeretett volna. Pár perc komoly szemkontaktus, mély lélektükrön keresztül történő diskurálást követően a róka leült, lehajtotta fejét, és visszaváltozott eredeti alakjába.
- Most már emlékszem – nézett fel a lány a társaságra. – Ne haragudjatok. Hány éve is volt már?
- Kettő. Két éve. Jó újra látni, Miku! – sóhajtott megkönnyebbülten Karyn, elmosolyodva. – Nem láttad Annet valamerre?
- Hát még az a szeleburdi kiscsaj is itt van? Úristen… - akadt el a lélegzete, rájött valamire. - Biztos a bázison van! Mennünk kell, különben szétszedi a kócerájt! – huppant fel azonnal, intett a nála fiatalabb bagázsnak, hogy kövessék. – Gyerünk! Biztos vagyok, hogy még nem jártatok a titkos-bázisnál.

Miku sietős léptekkel vezette a kis csoportot. Továbbmentek, abban az irányban, amelyikben eredetileg, bármilyen segítség nélkül elindultak. Útközben beszélgettek. Próbálták kifaggatni a lányt az életéről. Mi történt vele, amióta nem találkoztak vele? Hogy került ide? És hogyan tudja ilyen természetesen használni az erejét? A kérdések összetettek voltak, de válaszokat későbbre ígért nekik a túravezető.
Az erdő még egy jó ideig nem változott, de egy kisebb tisztás után minden fajtájú és színű facsoportok kerültek egy erdőségbe. Amikor olyan fák között haladtak el, amelyeken festékpacaszerű foltok villogtak a szivárvány minden színében és árnyalatában, tudták, hogy a közelben lesz a már többször említett fedezék.
- Itt is vagyunk – állt meg a róka-lány.
A csapat körbenézett. Nem láttak semmi különöset. Semmi sem változott. Ugyanolyan színes fák mindenfelé. Ugyanolyan sűrűn álltak a fák az erdő ezen részén is, akárcsak máshol. Értetlen tekintettel a kísérőjükre néztek, aki már várta ezeket a pillantásokat. Elégedetten elvigyorodott.
- Nézzetek fel! Mindig nézzetek fel! – mutatott az említett irányba, párat kuncogva.
Fent zajlott az élet. A fákon bunkerek, erődök, fedezékek sorakoztak. Ezeket a „lakásokat” hidak kötötték össze egymással. Minden kapcsolatban volt. Tökéletesen beleépültek a környezetbe. Fából, és földszínű lepedőkből készültek. Minden természetes volt. Pár otthont eltakartak a lombkoronák, de ha jobban megfigyeltük őket, észrevehetőek voltak.
- Ez csodálatos! – ámult Tate, saját tengelye körül keringve vizslatta a rengeteget.
- Zseniális, hogy így beolvadtatok – bólintott elismerően Ezell. – De lenne egy kérdésem… Mégis hogy a fenébe jutunk oda?
- Van, aki tud repülni? – tette fel lazán a kérdést Miku, mire mindenki egy „Ezt most komolyan kérdezed?” fejjel nézett rá. – Most mi? Ne nézzetek így! Mondtátok, hogy csak nem rég jelentek meg a változások, de van aki, nagyon gyorsan megtanulja használni az új adottságait.
- Még… tényleg új ez az egész – vakarta meg tarkóját Karyn, így mutatva ki zavarát és félelmét azzal kapcsolatban, amilyen újdonságok történtek testével.
- Rendben, megértem – nyugtatta meg a félig japán lány az újonc vámpírt.
Az egyik fának döntötte hátát, könyökével kétszer, gyorsan megkocogtatta annak kérgét. Pillanatok után egy ajtó jelent meg, amit ki is nyitott. Csigázó lépcsősort vezetett az üreges fa belsejében az ég felé.
- Na így juttatlak titeket fel!

Miku amint felértek, rögtön a közösség legidősebb tagjához sietett. Nála egy évvel idősebb, 16 éves Leftyhez. A fiú épp saját szobájában tollászkodott. Széttárt fehér szárnyait tisztogatta, és a leesni készülő hószínű tollait egy-egy felszisszenéssel eltűntette, hogy minél hamarabb helyet adjon az új pelyhek születésének. A lassan férfivá érő legény hosszú szőke haja egy lófarokba láncszerűen volt befonva. Furcsamód a fiú lágyabbnak tűnő vonásait mélyen kiemelte a fekete frufruja, amit sehogy sem tudott betessékelni a fonatába, ezért sötét tincsei zöld szemeibe lógtak.
Tate számára egyet jelentettek a hatalmas szárnyak. Mennydörgésmadár. Ezeknek a lényeknek természetfeletti képességeik és erejük van. Nanabozho teremtette őket, azért, hogy harcoljanak a víz alatti szellemekkel. Ők irányítják a felső világot, miközben az alvilágot a víz alatti szellemek vezérlik. Villámokat szórnak az alvilági teremtményekre, és a szárnycsapásaikkal vihart és mennydörgést idéznek elő. Azokat az embereket is megbüntették, akik megszegték az erkölcsi szabályokat. A négy égtájon éltek, a többi madárral érkeztek a tavasz beköszöntével. Ősszel, amint véget ért a víz alatti lelkek legveszélyesebb szezonja, délre utaztak. Az indián pont ilyennek képzelte a Binesi nevű mennydörgésmadarat, aki nagyon sok hatalommal bírt. Az emberek tisztelték őt. És volt egy megérzése, hogy Leftyt szintén megbecsülik az itt élők.
- Ne haragudj, hogy zavarlak – kezdte a róka-lány. – Emlékszel rájuk? Még az árvaházból.
A szárnyas fiú felállt ültéből, odalépett a lakásába érkezőkhöz. Végignézett a számára kisóvodások gyülekezetéből álló csoporton. Végül elvigyorodott.
- Persze, a legtöbbeteket ismerem – bólintott magának is, majd az sámánra és a kínai származásúra nézett. – És ti?
- Ők itt Tate és Hui – mutatta be őket gyorsan Karyn, aki már attól a pillanattól meg akart szólalni, amint meglátta Lefty fehér szárnyait. – Te egy angyal vagy… Megérinthetem a szárnyad?
A rangidős kacagva ingatta fejét, így utasítva el régi ismerőse kérését. Majd hozzátette:
- Először szeretném megtisztítani. Utána is jó lesz? – kérdésére a vámpír-lány heves bólogatásba kezdett. – Akkor jó. Örülök, hogy itt vagytok. Egy ideje már be-bejárhattatok ebbe a világba. Miben segíthetek? Ti is menekültök?
- Menekülünk? – lépett előre Vance, saját csapatát képviselve, amint érzékelte, hogy most ehhez a legfelnőttebb karakter kell kiscsapata közül. – Jelenleg Annet keressük. Elszökött. És hagyott egy levelet is – adta át a papírost az idősebbnek. – Esetleg nem járt itt?
- Ő az a lány, aki mindent szét tud törni, jól emlékszem? – tette fel a kérdést, miközben elemezte a levelet.
- Igen, ő lesz az.
- A levél szerint átjött – adta vissza Vancenek a saláta állagú anyagot. – Biztos vagyok benne, hogy itt van, és hogy találkozott egy régi ismerősével. Akikkel itt találkozhattok, az Ottawai Gyermekvédelmi Egyesülettől vannak itt. Egytől egyig. Most mindenki vadászik, a vacsorának valót gyűjtjük be a következő pár napra. Csatlakozhatott hozzájuk.
- Itt maradunk! Megvárjuk! Nélküle nem megyünk el! – szólalt fel a sámán határozottan.
Lefty meglepődve nézett Tatere. Végigmérte a titokzatos fiút. Olyan erő tündöklődik benne, amit igencsak ritkán látni. Tudatosság, határozottság, akarásvágy. Védelmezni vágyás. Van az újonckában potencia, az biztos.
- Ez esetben, szeretném, ha itt maradnátok velünk az éjszakára.

Szerencséjükre volt egy emeletes szabad lakás. Mind a nyolcan – ha Anne előkerül – együtt aludhattak. Négyen az emelten, négyen pedig az „földszinten”. A falak bőrből, lepelből voltak összeállítva, de az idősebbek biztosították őket, hogy bármilyen szélnek és esőnek képesek ellenállni, ugyanis varázslat alatt állnak. Az ágyaik levelek, kiszáradt fű és szalma-széna, valamint állati szőrök. Vastag faágakból építették a létrát az emeltre, akárcsak a tárolókat, ládákat, amik rendezetten hevertek minden ágy végében. Minden természetesen van megoldva. A lakás tetejét opeion, vagyis a tetőzet közepén egy kör alakú nyílás nyitotta a csillagos égre, és ez adott természetes fényt is. Esti színeiben és formáiban még sosem láthatták az Újvilágot. Kíváncsian várták már.
A csapat tagjai szállásuk alsó szintjén összegyűlve ültek. Kik egymásnak támasztották a hátukat, kik hevertek a padlón. A lényeg, hogy egymás közelében legyenek. Ez már kisebb biztatást adott gondolataiknak és érzéseiknek. Tanakodtak. Csendben. Némán. Magukba merülve. Még nem volt idejük megbarátkozni a gondolattal, hogy testük megváltozott. Esemény történt eseményre. Anne elszökése, visszatérés az Újvilágba, felfedeztek egy már itt lévő közösséget, akiknek a tagjai abból az árvaházból kerültek ide, amelyikben ők is élnek. Információk. Túl sok. Túl tömény. Pihenniük kellett.
Tate törökülésben ült, piszkálta az előtte fekvő Karyn hajának rózsaszín részét. De szép szín! És milyen jól illik a lányhoz! Igazán tetszetős. Az ifjú rézbőrű körbenézett barátai. Jól megnézte a többieket, az új jellemzőiket. Mindenki annyira különleges lett. Utánozhatatlanul különleges.
- Szóval… - kezdte Raven egy sóhajtással. – Fogunk róla beszélni, vagy…?
- Nem is tudom, tesó – ült fel a vámpír-lány, így az őt piszkáló abbahagyta a haja birizgálását. – Az van… hogy ez… - mutatott hajára. – Meg ezek… - mutatott füleire. – És ezek… - mutatott szemfogaira. – Nem normális. Veszélyesek lettünk. Én meg Raven vámpírok lettünk. Tudjátok, hogy mit isznak a vámpírok? Vért! Vért, az istenért…
- És én? – szólalt fel Camille, aki Vancenek támasztotta hátát. – Fa lettem. Egy nimfa! A fák nem tudnak mozogni ám olyan könnyen. így hogy fogok tudni cigánykerekezni, vagy kézen állni? Hogy fogom így azt csinálni, amit a legjobban szeretek?
- Ha hozzáérek bármihez, az majdhogynem felgyullad – állt fel Hui, odasétált az egyik ágyhoz, és elvett egy szalmaszálat, hogy bemutatót tartson erejéből. – Pukk, és már nincs is – hullott ujjai közül a hamu.
- Én még nem alakultam át teljesen – felelt a fehér hajú Vance. – Érzem. Fáj a hátam és bizsereg a karom és a vádlim. Ennek még nincs vége.
- Mindent hallok. Minden mindent. Túl sok a zaj. Csendet akarok – fogta be szorosan hallószervét Ezell, hosszú kék haját kicsit felgyűrve.
A térben nem szólt tovább senki semmit. Várták, hogy Tate is kipanaszolja magát. Ám a fiú nem tette ezt. Inkább próbált biztató szavakat keresni a családjának, amivel kicsit megnyugtathatja őket.
- 4-7-8. Attól, hogy elkezdesz valami újat, vagy új érzéseid lesznek, még te vagy az. Amíg előtted van a belső képed magadról, addig nem számít semmi. Ha felvállalod a változást, és az azzal járó félelmedet beismered, akkor igenis bátor vagy. A változás állandó – igen, rémisztő és nehéz, de ez egy olyan folyamat, amit nem lehet megállítani, csak elfogadni és élni vele. Minden rendben van. Az ember így, helytelenül helyes. Különlegesek vagytok – idézte barátai szavát arról az időről, amikor elkezdte a hormonkezelést és a tranzíciót.
Emlékezett, hogy neki mennyit segítettek ezek a mondatok. Remélte, hogy szintén olyan hatással lesznek rájuk saját szavaik, mint amilyen rá volt. A szobában ülők ledöbbenten nézték a fiút. Tényleg ekkora benyomást tettek rá ezek a mondatok? Tate valóban erősnek és határozottnak tűnik.
- És… és te mit gondolsz, cimbi? – kérdezett rá végül Raven.
- Varázslatos. Jobban érzékelem a világot magam körül. Mélyebb lett a hitem az elveimben. Cselekedni akarok a jóért. Olyan természetes most minden. Egyszerűen… mesések lettünk. Okkal lettünk különlegesek.
Amint a többiek megtudták a sámán nézőpontját, felcsillogtak a szemeik. Valóban! A változás természetes és állandó, nem küzdhetnek ellene. Pláne a varázslat ellen nem. Azt az egy dolgot tehetik, hogy kihasználják az új adottságaikat, és a jó célra fordítják őket. A Sorsnak, vagy Nagy Szellemnek – akárhogy hívjuk ezt a mindent behálózó nagy erőt – még terveik vannak velük. Időre van még szükségük. De Tate szavai elindították őket azon az úton, hogy a fiúéhoz hasonló látásmóddal vizsgálhassák magukat. Hogy különlegesnek lássák magukat.

A banda szétszéledt. Ki hol fedezi fel ezt a fákon élő kis birodalmat. Zseniálisan összekötődik minden.
Tate a lakásuk előtti kis terasznak megfelelő placcon üldögélt, lógatta le a lábát, játékosan lóbálva azokat a semmibe. Figyelte, ahogy az ég színei megcserélődnek, és hogy a Hold kezdi előtérbe helyezni magát a Nappal szemben. Kezd estébe fordulni az idő. Az emberekék is lassan visszaszivárognak. Fentről olyan volt őket nézni a földön mozogni, mintha pukwudgiek lennének. A pukwudgie az erdő kicsi varázslatos embere. A barátaitól szerzett információkhoz hasonlítva a pukwudgiek törpékhez vagy tündérekhez hasonlítanak. Térdig érőek vagy annál kisebbek. Nevük szó szerint azt jelenti, hogy „a vadon emberei” és általában az erdő lelkeinek tartják őket. Virágokéhoz hasonló édes illatuk van, és varázserejük, mint a láthatatlanná válás, összezavarni embereket vagy elfelejtetni velük dolgokat, alakváltás valamilyen állattá, vagy bajba keverhetik az embert azzal, ha csupán bámulnak rájuk. Csintalan, de alapjáraton jó természetű lények, akik trükköket és cseleket követnek el az embereken, de nem veszélyesek.
A fiú annyira belefeledkezett az apróságok vizslatásába, hogy kizárta a világot maga körül. Az sem tűnt fel neki, amikor Miku leült mellé, csak akkor, amikor megkocogtatta vállát.
- Mizu, kisfarkas?
- Csak figyelem az embereket.
- Azt vettem észre – nézett le a hölgyike is. – Figyelj csak… - fordult teljes testével a látvány felé, ő is kezdte lógatni szórakozottan alsóvégtagjait. – Korábban, amikor először találkoztunk, az erdőben... te is érzékelted, hogy akkor beszélgettünk, ugye?
A kreol bőrű hümmögéssel egybekötve bólogatott. Érezte. Naná, hogy tudta, hogy ott akkor egy kommunikáció zajlik le köztük. Azt beszélték meg, hogy nem lesz itt harc, békésen szeretnék lerendezni a dolgokat, és hogy semmi veszély nem fenyegeti egyik felet sem. Bizalmat adtak a másiknak.
- Kiváló kommunikációs képességeid vannak, ha a lelkekkel és szellemekkel kell beszélgetni. Tehetséges spirituális személy vagy. Átjárnak téged az ösztönök és a megérzések. Tényleg farkasnak vagy teremtve.
- Én is így gondolom, köszönöm – mosolyodott el Tate az idősebbik kedves szavaitól.
- Még nem tudsz átváltozni teljes farkassá, igazam van? Szeretnék segíteni ebben – borzolta össze kedveskedésképp a lány az indián sötétbarna haját.
- Megtisztelnél vele.

Eljött az este. Az éjszakai égbolt főleg sötétkék, borvörös és bíbor színekből tevődött össze. A csillagok gyönyörűen csillogtak, és a puhának tűnő felhők is csak néha zavartak be a csillagot lesőknek. A Hold ezüstös fénye koronázta meg az égboltot az „Elbűvölő” címmel.
Csak pár vadász nem ért még vissza, viszont a tűzrakó helyen már elkezdték az előkészületeket. A csapat izgult. Bármikor befuthat az utolsó vadász-csoport, és féltek, hogy Anne nem lesz köztük. Nem is tudják, hogy mihez kezdenének akkor. Egy biztos: nem fogják feladni!
- Nyugalom, gyerekek – próbált Lefty leemelni az aggodalmaikról, miközben a tűzcsiholóért nyúlt. – Minden rendben lesz. Az utolsó csapat 5 percen belül itt kell, hogy legyen. Akkor kiderül minden.
És így is lett. Vártak. Vártak 5 kemény percet. 5 perc alatt meggyúlt a tűz. 5 perc alatt meggyúlt az aggodalom tüze. 5 perc alatt meggyúlt a remény tüze.
- Anne!
A szeleburdi lány visszatért! De nem olyan formában, amilyenben eltűnt. Ő volt az egyetlen, aki nem változott át időben. Aki nem változott át akkor, amikor a többiek. Az eredetileg barnahajú ember lánynak most világoskék fürtjei voltak. Kék halpikkelyek borították vállait, felkarját és vádliját, valamint szemei alatt is húzódott belőlük egy kisebb pikkelyes bőrfelület. Fülei helyett pedig kék kopoltyúk díszelegtek.
- Nibiinaabe lettél? – tátotta száját az indián-farkas.
- Sellő lettem!

III.rész

Az indián állattotemek törzsek vagy embercsoportok, mint családok vagy klánok emblémái. A totem egyúttal az illető törzs nevét is jelenthette, és így a törzsek többnyire valamelyik állat nevével jelölték magukat. Ezek is visszatükrözik a törzs leszármazását, emlékeztetve őket az őseikre vagy a mitikus múltjukra és teremtésmítoszukra, emiatt azok kultikus tiszteletnek örvendtek. A totem szó egy indián csoport „odoodeman” szavából származik, ami „rokonsági csoportot”, „valakinek a testvérét” jelent. Sok törzs abban is hitt, hogy közösségük minden tagjának saját állattoteme van, amik lelki vezetők, így néha megjelennek álmokban vagy látomásokban. Ezek az állattotemek vagy lelki vezetők egy életen át mellettük vannak, tanítanak és irányítanak, megvédenek.

Állattotemeknek, amikhez szintén beletartoztak a természetfeletti mitológiai lények és legendák, mindnek volt egy különleges jelentésük, karakterük és jellemzőik. Az állattotemek lélek állatok, amik megidézhetőek egy egyed vagy egy törzs által, a speciális ereiért, hogy védelmezőként szolgáljon, amikor csapásokkal kell szembenézni.
Észak-Amerikában a totemizmus jellegzetes szertartásai voltak az álarcos táncok, amelyeknek résztvevői totemeik képébe öltözve jelentek meg. Kanada területén élő egyik törzs 23 nemzetségből állt, amelyek mindegyikének saját, állatot jelképező totemje volt.
Az állattotemek főképp a totemoszlopokkal asszociálódtak, amik hat északnyugati indián törzs által készültek, a Csendes-óceán északnyugati partján élő bennszülöttök által. Állattotemek és szimbólumok faragottak és festettek hosszú fa oszlopokra, amik reprezentálják a klánok vagy családok emblémáit és összekapcsolódik a totemizmusba vetett hitükbe. Az állat totemekről hitték, hogy spirituális jelentőségük van és vigyáztak a családra, klánra vagy törzsre, szimbolizálva a védelmező lelket vagy segítőt. Állattotemeket nem imádták, de óriási tisztelet övezte őket. Esetenként szintén természetfeletti erőt tulajdonítottak neki.
Az eszme és a koncepció a totemizmus mögött, hogy minden ember rokonságban, spirituális kapcsolatban áll egy másik természeti lénnyel vagy tárggyal, ez a gyakorlatban az animizmushoz hasonlít. Az animizmus egy hit, ami azon a spirituális ötleten alapul, hogy az univerzumnak és minden természetes tárgynak az univerzumon belül van lelke. Hitték, hogy lélek nem csak az emberekben létezik, de állatokban, növényekben, fákban, kövekben és minden természeti erőben is.

A farkas totem a hűség szimbóluma. Az elvekhez, és hithez való hűség - erősen ragaszkodnak a hagyományokhoz, nem tűrik, hogy betörjenek személyes szférájukba. Védik a területüket, az övéiket. Igazi csapatjátékos, aki szereti megosztani mindenét szeretteivel, egyedül elveszettnek érezné magát.
Végsőkig hűségesek és kitartóak a csapatuk mellett, védelmezik a családjukat és a barátaikat, békeszeretők, szellemük gazdag harmóniában, békében és tiszteletben, tisztelik a rangrendszert amiben élnek, de független teremtmények és időt töltenek a sajátjaikkal. Azok akik farkas totemmel rendelkeznek, megtanulják hogyan vezessenek egy erős családot, úgy hogy nem veszítik el saját személyiségüket. A farkas inspirálja az igaz egyensúlyt, és az alkalmazkodóképességet, ahogy a szabadszellem, szabadságszeretet és a családközpontúság megfér bennük.
A Farkas kiváló jellemismerő, mesteri megfigyelő, és tanár. A farkas szellemek mutatják az irányt a szellemi világosság felé. A farkas erejével rendelkező emberek a klán nagy gyógyítói és védelmezői közé tartoznak. A farkas-amulett a vezetést, a védelmet és a lélek hívó szavát jelképezi. Az alfa farkas személyisége a csoportvezetőé, és segít a félénk személynek, hogy aktívabb és társaságot kedvelő szerepet kapjon a csapatban. Ez segít az agresszív, egoista embernek is, mert a csapat farkas nyugodtabb és segítőkészebb. Figyelmes mások irányába és képes a kompromisszumra.
A farkasok rendkívül intelligensek és társaság kedvelők, érzékeik élesek, de sosem felejted el az élet örömét és hogy hogyan maradj játékos. A farkas megtanít a hallgatásra, hogyan tudatosítsd a körülötted lévő dolgokat, és hogyan bízz az ösztöneidben. Megérzéseiket élesnek és precíznek találják, gyorsan és készen tudják használni, kreatívak. A farkas az "őrző" szinonimája. A megemelkedett ösztönökkel és a tudással a farkas előhozza az éles intellektust és az átható érzékeket.
A farkas kockázatot vállal, de sosem bolond. Úgy tartják az Úttörői az állatvilágnak. A felfedezés a második természetük. Azok akik tanulnak és együttdolgoznak a farkassal, azon veszik észre magukat, hogy új kalandokat keresnek és új vallásokat tanulmányoznak, ahogyan a farkas totem spiritualitást hoz, és erősen kapcsolódik a rituális ösvényekhez.
A farkas megtanít, hogyan beszélj hangosabban és mindig őszinte és nyílt legyél. Hasonló módon, ahogyan vonyítanak, hogy jelezzenek másoknak, vagy hívják, lokalizálják csapattagjaikat. Meg akarják osztani másokkal a tudásukat, legyen az szóban vagy más kommunikációs formában, például írásban. A farkasok a vonyítást használják, hogy üdvözöljék a másikat és néha azért is vonyítanak, mert élvezik. Ebben az esetben, megtanítanak hogy bajtársiassággal és örömmel tekintsd az életet.
Megnövekedett erő és energia jellemző rájuk. A makacsság, és a hagyományokhoz való túlzott ragaszkodás elszigetelődéshez vezethet.
Viharos szelek idejét rendelik a farkas-amuletthez. Bundáját a sámánok szellemi síkon köntösként használták, a farkas szőre az irányítás jele, a fogaiból készült amulett erőt és belső kitartást ad.

Az egyetlen állandó dolog a változás. Viszont, ha megtaláltad és kiérdemelted a totemed bizalmát, akkor az állandó, és bármikor képes kapcsolatot teremteni azzal a lélekkel. Képes a lélekállat jellemzőit magáévá tenni egy adott időkorlátig. Tate is ebben hitt. Bízott benne, hogy a farkasokat karakterizáló bátorság pár perc múlva átjárja testét. A változni készülő testét.

Az egész árvaház kint tartózkodik a majdnem éjféli sötét ég hideg, bizsergető lénye alatt. Vacogva nevetgéltek, néhányan forrócsokit szürcsölve, míg a nevelők úgy döntöttek most megengedhetnek maguknak szigorúan csak egy pohárka pezsgőt. Várják a tűzijátékot. Az újévet köszöntő tűzijátékot. Az ifjú indián izgatottan várta a feketeségen felrobbanó színeket. Várta a robajt, a visszaszámlálást, ami kiváltja az élvezetes pirotechnikát. Bár meg is volt rémülve. Pár nappal ezelőtt Ezell beavatta egy már jól bevált amerikai-kanadai szokásba: az új évbe való átlépés pillanatában szokás csókot váltani. A sámán tudta, hogy a szőkének fogalma sem volt róla, hogy mekkora terhet rakott a vállaira, de mégis feszültebb lett emiatt az utóbbi napokban. Nem azért, mert úgy érezte, hogy kötelessége neki is tiszteletét leróni eme szokás előtt. Nem, ez a „kötelezettség” pont hidegen hagyta. Inkább azért izgult, mert ő is szerette volna megélni azt az édes pillanatot valakivel. Méghozzá a csodaszép smaragd szemű barátnőjével.

Tate Ravennel, Ezellel és Vanceszel beszélgettek egy kisebb körben, pár lépésre a csapatuk ellenkező nemű körétől. Olyan témákat kezdtek boncolgatni, mint hogy megfogadnak-e valamit, amit a következő évben el akarnak érni, vagy hogy mit bántak meg idén a leginkább és miért a leghálásabbak. A natív amerikai egyértelműnek találta, hogy a barátai megismerése a legkedvesebb élménye, ám a többiek buta és meglepő történetein is jókat derült, ahogy ők elmesélték neki. A sok nevetés és hahota után meghallották, ahogy a felnőttek kijelentik, hogy már csak fél perc van hátra a köszöntőhöz. Tate ereit újra elárasztotta az adrenalin, de egy mélyet szippantva a hűs levegőből próbálta megnyugtatni magát, ahogy arra gondolt, hogy mit is fog csinálni 1 perc múlva. Kifújta a bent tartott, immár általa felmelegített leheletet, majd az eddig kezeiben fogott forrócsokis bögrét Ravenre bízta, és elnézést kérve elindult a lányok felé. A fiúk kérdőn néztek utána, de aztán rájöttek, hogy mire készül barátjuk, így csak elmosolyogva ingatták fejüket, mintha olyasmit mondanának, hogy „milyen hamar felnőnek, nem igaz?”.

- Héj, Tate! – üdvözölte a hozzájuk átbarangolt fiút Camille. – Pont most akartunk odamenni hozzátok.

- Menjetek nyugodtan. Én is visszatalálok majd, csak… Karyn, lenne rám egy kis időd? – kérdezte határozottan a lány szemeibe nézve, ám hangja egy kissé mégis berezgett.

- Persze – mosolygott a fiúra egy bólintás közben. – Lányok, menjetek előre – intett nekik, majd visszafordult a másikhoz.

- 5! – kezdték kántálni a visszaszámlálást a körülüttök lévők.

- Mizujság, Tate?

- 4!

- Csak… meg akartam köszönni, hogy miattad barátokra leltem.

- 3!

- Ohh ez nagyon kedves tőled, de az ilyesmi alapvető. Már az első perctől kezdve, ahogy megismertelek, megkedveltelek.

- 2!

- Én is nagyon kedvellek.

- 1! Huhh! Boldog Újévet!

Tate utoljára bátorítást kért totemállatától, nyelt egyet elpirosodott arcával, ami nem csak a hidegtől váltott melegebb tónusra, majd mélyen a lány szemeibe nézett. Barna tekintete lejjebb vándorolt a lány ajkaira. Szemei sötétsége elmélyült és üvegesebb lett, tükörképet festve a fekete hajú, zöld szemű lányról. Előrehajolt. Ekkor ébredt rá Karyn a másik szándékaira, és elállt lélegzete, a hideg levegőben nem látta tovább párás, meleg, füstszerű leheletét. Orcái olyan pirosra fordultak, mint az első fellőtt, tüzesen vörös tűzijáték. Ám nem zavartatta magát pillanatnyi meglepettségében. Ő is barátja irányába mozdult. Pár centi választotta el az ízlés felismerésére szolgáló érzékszervüket attól, hogy életükben először érintsenek egy az övékhez hasonló puha párnát. Tate mégsem tudta megtenni. Még nem. Valamiért úgy érezte, hogy nem jogosult a lány valószínűleg most csokoládé édes érintésére. így hatalmas kitérőt téve, Karyn hideg homlokát melegítette fel ajkaival, egy kedves érintés által.

- Úgy hallottam, hogy ez a szokás – lépett ki lassan, lágyan mosolyogva a barátja meleg színekben tarkított aurájából. – Boldog Újévet, Karyn!

Az említett megszeppenve állt még pár másodperc erejéig, majd kiolvadt merev pozíciójából, ennek oka, feltételezései szerint a fiú meleg közeledése lehet. Elővillantotta hófehér fogsorát, majd visszavonta magához társát, vállaiba kapaszkodva kicsit lábujjhegyre állt, hogy felérjen hozzá, és megpuszilta a nála kicsivel magasabb bal arcát. Ezután szorosan megölelte, a fiú nyakánál tartva átvont karjait, így kívánt szintén boldog újévet. Egymást ölelve feledkeztek bele saját kis világukba, így vált színek aurájuk eggyé.

Tate új év hajnalát természetesen barátival töltötte, nagyokat nevetve, néha bent, továbbra is kakaót és forrócsokit szürcsölve, néha kint hógolyózva, hóangyalokat vagy épp hóembereket készítve, esetleg egymást húzva a szánkón, bele-beleborulva a hórakásba, amikor hirtelen fordulnak, illetőleg jeges területet érintenek. Nem csak ők maradtak fent tovább a takarodónak kijelölt esti óránál, hanem többen is, de szerencsére a felnőtteknek nem kellett olyan sok gyerekre felügyelniük, mivel a kisebbek, és azok, akik könnyen elfáradnak már rég az igazak álmát aludták. Csakhogy a nyolcas kiscsapatra nagyobb figyelmet szenteltek, egy bizonyos ok miatt. Vagyis egy bizonyos valaki miatt.

- Tatya-… Tate, beszélhetnék veled egy kicsit?

Ahogy a nevelőnő a csapathoz ért, mindenki elhallgatott. Tate hátratekintett barátaira egy aféle érdeklődő „Tettem valamit?” nézéssel, de nem ijedt meg. Belül tudta, hogy nem tett semmi rosszat – kivéve azt a két alkalmat az esti kiszökésekkel, de arról senki sem tudhatott -, ezért nem volt ideges sem. Biztos a papírjaihoz kell még valami adat, amit mostanában annyira komolyan gyűjtöttek tőle a felnőttek. Az indián visszafordult a hölgyhöz, majd beleegyezését kifejezve válaszolt, és tettek pár lépést távolabb a kiscsapattól, hogy privátabb hangulatban tudjanak beszélgetni.

- Tate, beajánlottunk az egyik közeli klinikára. Jövő hétre kaptunk időpontot – kezdte a nevelőnő beavatni a fiút az új információkba.

- Klinika? De… de miért? Beteg vagyok? – értetlenkedett és kezdett az eddig eluralkodni rajta az aggodalommal kevert félelem.

- Nem, nem! Oh drágám, nem! – guggolt le rögtön a nő, hogy az ifjú sámánnal egy magassági szinten legyen. – Tudod… - kezdte bizonytalanul, gondolván, hogy a fiú lehet nem is tudja pontosan az elkövetkező szavak definícióját. – Tudod, egy Transznemű Egészségügyi Programba kértünk neked időpontot.

- … transznemű?
- Ez egy gyűjtőfogalom azoknak, akiknek a nemi szerepe valami okból eltér a születéskor többnyire meghatározott biológiai nemtől. Vagyis a te esetedben, te olyan fizikai jellemzőkkel születtél, amikkel a lányok, de mégis másnak érzed magad, olyan dolgokat szeretsz, olyan dolgokat élvezel, amiket általában a fiúk szoktak.
Az indián elgondolkodott az elhangzottakon. Felfogta a verbálisan leadott információt, majd feldolgozta. Igen. Ez így helyes. Ő egy ininiikaazo.
- Niizh manidoowag – suttogta maga elé, szinte öntudatlanul, ahogy eszébe jutott a helyes kifejezés.
- Tessék?
- Két-lelkű. így hívott a törzsem. Nő és férfi lélek egyesült bennem. Ininiikaazo vagyok, vagyis egy „nő, aki igyekszik férfi lenni” – pár másodperc magába merülés és hallgatás után újra megszólalt, sokkal magabiztosabban, mint valaha, amikor egy felnőttel társalgott. – Készen állok. Mit kell majd tennem?

Remények és célok kitűzve. 2020 januárja kezdetét vette. Új év, új én – ahogy mondani szokás. Ám ez a szállóige Tate számára tényleg jelentett valamit, sokkal intenzívebb magyarázatot hordozott. Nem csak egy elengedett megszólalás a fülei mellett.
Amint lezajlott az információcsere, a fiú rögtön elújságolta a barátainak a híreket, akik rendkívüli örömmel a nyakába estek, és megígérték neki, hogy ők is vele lesznek, legalábbis elkísérik, ha ő mégis egyedül csinálná végig az első alkalmat. Tudta, hogy a bíztatásra és a támogatásra szüksége lesz. Ezért amint tudta, megérdeklődte a nevelőktől, hogy rendben lenne-e, ha a barátai is vele tartanának. A felnőttek végül vonakodva ugyan, de engedélyt adtak rá.
Így kerültek mind a nyolcan egy vakítóan fehér, már csípősen túlzott hintőpor és tisztító szagú folyosóra. Feszengtek. Mindegyikük. Hiába csak egyiküknek kellett volna. Szépen, rendezetten ültek a menta zöld, rücskös felületű várószékeken, várva a nevelőjükre, aki elkísérte őket, és aki most az egyik automatából imádkozza ki azokat az édesség szeleteket, amiket a gyerekek kinéztek maguknak, abban a pillanatban, ahogy felértek az emeletre. Tate valójában egy falatot sem tudott volna enni bármilyen csemegét is adnának neki, de szüksége volt arra, hogy pár percig a kiscsaládjával legyen, a kísérőjük zavaró jelenléte nélkül.
Camille ki nem állhatta az ilyen feszült csendeket. Valahogy mindig késztetést érzett arra, hogy neki ezt már pedig meg kell törnie. Az extrovertált személyisége nem engedte, hogy ilyen legyen a leülepedett helyzet. Legalább Tate idegeskedésén csillapítani akart. Gondolkodás közben elkezdte lengetni magán a széken. Először kezeivel emelve fel egész súlyát a székről, lábait derékszögben feszes egyenes vonalba vágva. Lazításképp ezután lábait hintázásként mozgatta fel és le, testét még mindig tartva, nem engedvén magát le. Fel sem tűnt neki, hogy a többiek látva a lány lazaságát, kezdtek feloldódni. A francia származású bemutatott gyakorlata végére felemelte teljes valóját a széken. Lábai az ég felé meredtek, ő maga pedig csakis előre figyelt, miközben karjai öntudatlanul is nyomni kezdték teste saját nehezét.
- Rájöttem! – kiáltott megkönnyebbülten, majd mikor Vancere pillantott volna, észbekapott, miszerint a társai egész végig őt figyelték már-már vigyorogva.
- Arra, hogy hogyan kell kézen állni? – cukkolta az akrobatát Ezell. – Azt hittem, ezt már korábban is meg tudtad csinálni.
- Milyen kis humoros vagy – tett szarkasztikus megjegyzést barátjára, szemét forgatva, majd lábait elnyújtva talpra állt a folyosó tiszta kövén, komolyan tekintett a másik oldalán ülő Vancere és Ravenre, aztán a lányokra. – Gyerekek, velem jönnétek egy percre? – pattantak fel a többiek is, és ahogy sétáltak el, még pár hangosabb szót lehetett hallani a suttogásukból. – Most… Ez jó alkalom… Elhoztad?
- És én? – mutatott lesokkolva magára a szőke hajú fiú, de a többiek már elhagyták a látóhatárt.
Ezell egy lemondóan mélyet sóhajtott, majd átcsusszant a Tate széke melletti ülésre, hogy közelebb legyen egyetlen, helyszínen maradt barátjához. Felnézett indián barátjára, aki az előtte lévő ajtóra szegezte tekintetét. Alsóajkát beszívta, és alig láthatóan majszolgatta izgalmában. Félt. Ez nyilvánvaló. Ki ne félne egy ilyen helyzetben? Kórházban vannak – már ez a tény magában is egy ok a félelemre. Ezell a többiek után nézett. Nem a legjobb embert hagyták hátra. Ő ért a legkevésbé a vigasztaláshoz a csapatból. Pedig barátjának most hatalmas szüksége van a támogatásra. A szőke csibész lélegzetét visszafojtva emelte fel jobb kezét, hogy Tate hátára tegye azt. Párszor szótlanul megpaskolta, mire a sámán felnézett rá.
- Ömm… emm… izéé…
- Jól vagyok, Ezell – mosolygott észrevehetően erőltetetten a másik, mire a szólítottnak rögtön szavak szaladtak szájára.
- Figyelj… tudom, hogy tudod, hogy nem én vagyok a legjobb abban, hogy megnyugtassalak, vagy hogy lelkizzek bármelyik pillanatban, de ömm… De itt vagyok. És szeretném, ha vennél egy 4 másodperces levegőt – bíztatta Ezell, kezeivel is kommunikálva nonverbálisan, Tate pedig követte az utasításokat. – Tartsd bent 7 másodpercig. Most pedig fújd ki 8 másodpercig. így ni. Itt vagyok. Segítek, amiben tudok.
Tate laposokat pislogva mosolyodott el ismét, a meghittségnek köszönhetően most már érezve egy kis nyugalmat önmagában. Ritkán lehet ilyen pillanata Ezellel, ezért igazán megérintették a szavai. Hálásan nézett a csínytevőre, majd átnyúlva a saját székének határáról a másikéhoz, átölelte a társaságát képező fiút.
- Köszönöm. Annyira hálás vagyok, hogy támogattok.
- Ez már csak természetes – tért vissza Camille a többiekkel maga mellett.
- Most elrontottátok a pillanatunkat – panaszolta el baját a szőke.
- Tate, van számodra valamink – vigyorgott tovább a lány, mint aki nem hallotta ez előző sopánkodását. – Ez egy utó-karácsonyi ajándék. Mindünktől.
Camille kezeiben egy kicsi, díszesen becsomagolt dobozka pihent. Mielőtt a fiú átvehette volna tőle zavarodott tekintettel végignézett barátai arcán. Hát ezt vajon mikor találták ki? Elvigyorodva köszönte meg, miközben lassan a csomagért nyúlt. Nem volt szíve szétszedni a gondosan beburkolt színes papírt, viszont a kíváncsisága az ajándék mivolta felől alig-alig erősebbnek bizonyult. így ugyan lassan, de elkezdte lebontani a csomagolást. Amikor elért arra a pontra, hogy kinyitja és megnézi a tartalmát, elállt a lélegzete. Egy fából kifaragott totemállatot pillantott meg. Egy farkast.
- A sztorijaidban mindig rettenthetetlen farkasokról beszélsz. Ezért gondoltuk, hogy neked is ad egy kis bátorságot, ha nálad lenne egy ilyen… talizmán.
- Totem – javította ki Raven az utolsó, bizonytalan szóhasználatot.
- Totem – bólintott igazolva a sötétbőrű lány.
Tate egy darabig még szótlanul csodálta a kis tárgyat. El sem hiszi, hogy ilyen nagyszerű dolgot kapott. Kérdések fogalmazódtak meg lassan elméjében, miközben felakasztotta nyakába ajándékát. Ismét kezébe vette, hogy még egyszer megnézhesse. Lassan szóra nyitotta száját, bár csak szavakat tudott mondani.
- Melyikőtök…? Hogy…? Mikor…?
- Raven és Vance találta ki – vette magához a szót Hui. – Felnőtt segítséget kértünk hozzá. És… nagyjából szilveszterre lett kész, kicsivel utána.
Az indián gondosan, óvva új ajándékát visszaengedte nyakába a farkast, majd szembenézett barátaival. Kellemesen mosolygott, szemeiben a meghatottság könnycseppjei kezdtek összegyűlni, hogy aztán egyesével lefussanak a fiú orcáján. Némán kinyitotta két karját, szó nélkül ölelést kérve családjától. Ebből immár biztos bátorságot fog nyerni.
- Tate – egy kedves női hang, ismeretlen aurával lépett ki abból a bizonyos szobából, aminek ajtaját az indián már emlékezetből is le tudná rajzolni. – A legtöbb papírod készen áll. Be tudnál jönni?
Az ifjú sámán elengedte barátait, rájuk mosolyogva bólintott, és emlékezve Ezell tanácsára megfogadta a már megbeszélt légzési technika lépéseit. Bátorság.
Amint belépett az új, szintén tisztítószagú, a folyosónál világosabb térbe, rögtön feltűnt neki az egyik szekrényen tartott injekciós tűk sokasága. Hallott történeteket a többiektől, hogy az ő helyzetében lévők sokszor kapnak szurit. Kifújta a levegőt, és helyet foglalt egy kényelmes fotelbe, ami közvetlenül egy író asztal mellett volt. Bátorság.
- Szóval… Tate, én Evelyn vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – nyújtott kezet a doktornő a fiúnak. – Feltennék pár alapvető kérdést, hogy azonosítsalak. Csak a formalitás miatt, rendben? – érdeklődött, mire Tate bólintott egy határozottabbat. – Mikor és hol születtél?
- 2006. szeptember 23., Ontario.
- Igen, ez eddig stimmel – bólintott egy lapot nézve Evelyn. – Megkérdezhetem, hogy Ontarión belül hol?
A fiú csendben maradt. Nem tudta, hogy megéri-e válaszolni. Nem akart válaszolni. A történtek után nem akar a felnőtteknek beszélni a természethez oly’ közeli otthonáról. Valójában, azt sem tudja, hogy mi történik jelen pillanatban a szülőhelyével. Elvették tőlük. Tőle. És volt benne egy kisebb kétségbeesés is, miszerint miért kell ezt az információt a vele szemben ülő hölgynek tudnia. Nem merte elmondani. Félt, hogy a törzse földje még jobban sérülhet, mint eddig, ha most ezt kifecsegi. Némán ült, a padlót nézve, mint aki füle mellett elsuhant volna ez a kérdés. Mintha nem is keltett volna benne bizalmatlan gondolatokat.
- Ha nem szeretnéd elmondani, nincs semmi baj. A tartományt tudjuk, ez is bőven elég – a fehér laborköpenyes hölgy próbálta megnyugtatni a felhúzott falakkal magát védő gyermeket. – Minden rendben. Édesanyád nevét sem szeretnéd elárulni?
Tate enyhén megingatta fejét, jelezvén, hogy nem ezt az ismertetőt sem szeretné elárulni. Evelyn sóhajtott egyet, de kegyes megértéssel felírt papírjára egy kérdőjelet. Talán később megnyílik neki a fiú.
- Még egy utolsó. Mi a születési neved?
- Tayen. De minden felnőtt Tatyanának ejti ki. Gondolom, így könnyebb hívniuk.
- Angolosították – bólintott rá megértően. – De én a teljes nevedre utaltam.
- … ez a nevem – értetlenkedett Tate.
Lassan elege lett ebből a sok kérdésből. Minek kell ez a sok információ? Olyan felesleges ez az egész. Az emberek annyi mindent túlbonyolítanak. A természetben nem kell ennyi hasznavehetetlen adat. És mégis mit jelent az, hogy teljes név? Mindenki egyszerűen csak Tatenek szólította a törzsében, és ezzel semmi gond nem volt. A fiú értetlen idegeskedése közben a nyakában lógó amulett-állatához fordult segítségért. Megszorította, ezzel kérve tőle erőt.
- Nincs vezetékneved? – tette le végre a tollat Evelyn, megdörzsölve orrnyergét.
- Nem része a kultúrámnak – felelte nemes egyszerűséggel a fiú, bölcsen megmagyarázva a helyzetet. – Ha nem erőltetik ránk, akkor nem is kell használni. A törzsemben sosem használtuk őket, ha volt egyáltalán. Családon belül voltunk. Egyszerűen nem volt rá szükség. Felesleges.
A doktornő elvette szeme közeléből ujjait és ledöbbenve figyelte a fiút, miközben elmagyarázza a helyzetét. Nem mintha magyarázattal tartozott volna, de ő mégis úgy érezte, hogy tisztáznia kell a szituációt, amibe belecsöppent. Ki tud állni magáért. Nem is olyan esetlen, mint amilyennek első látásra tűnik. Ezen a hölgy elmosolyodott, majd leintette a fiút. A gyerekek mindig meg tudnak lepni.
- Nyugalom, értem én, minden rendben – nézett lágyan a gyermekre, majd újra felvette az asztalon hanyagul heverő tollát. – Tudom, hogy feleslegesnek tűnik, de ennek a rendszernek kell az azonosításhoz. Nem okozna nagy változást benned, ha lenne még egy neved, ugye? Az csak gazdagabbá tenne, és nem is kell mindig használnod majd. A barátaid még mindig csak Tatenek fognak hívni. Ez a lényeg, nem? – a fiú bólogatott, mire Evelyn elvigyorodott. – Akkor? Mi legyen a vezetékneved?
Az indián lepillantott a még mindig tenyerében szorított farkasra. Elgondolkodott egy kis időre, majd határozottan, ellenvetést nem tűrően kijelentette:
- Mahigan. Tate Mahigan vagyok.

Az adatok felvétele után a konzultációra került sor. Evelyn elmagyarázta, hogy mi az a hormonkezelés, hogy milyen következményei lesznek, milyen sebészeti beavatkozásokra van lehetőség, és hogy a dokumentumokon hogy és miként fognak megjelenni az adatai, beleértve a nemét és „új”, már bevált nevét. Elmagyarázta azt a törvényt, ami akkor lép életbe, ha örökbe fogadják. Ha rosszul bánnak vele a nemi identitása miatt, akkor a kormány ismét kiveheti a környezetből, ahová bekerült. A biztosítási díjat az esetében az állam állja.
- Tudod, Tate… általában a two-spirit emberek nem szokták alkalmazni a hormonterápiát.
- Igen. Megértem. Nagyon furcsának hangzik, hogy megváltozik a természetes testem – bólintott a fiú. - De szeretném végigcsinálni. A törzsem bízott bennem. Hitték, hogy én elhozom az újat. És nem fogok eltűnni. Gazdagabb leszek. Önmagammal.
- Ez esetben… – paskolta meg a doktornő bíztatóan a kicsi vállát, miközben felállt és elővett pár hormonkezeléshez használt eszközt az egyik polcról. – Ez esetben négy módszere van, hogy bejuttasd a tesztoszteront a testedbe: tabletta, tapasszal, krémmel, vagy injekcióval – tette le sorrendben a kellékeket az asztalra. – A tabletták hatnak a legkevésbé, ezeket használják a legritkábban. A tapaszt vagy gélt naponta kell felvinned. Ha a szurit választjuk ki neked, akkor azt hetente vagy két hetente egyszer kell használni. Egy kis időbe beletelik, mire rájövünk, hogy neked melyik lesz a leghatékonyabb kezelési módszer.
Evelyn szépen levezette, hogy először a változások a bőrön fognak megjelenni. Máshogy fognak kinézni és más érzetük lesz. Ezután az ember súlya változhat, az izomzat rendeződik át lassan. Pár hét után az ember hangja is megváltozik. Ezt követően a hajzat és szőrzet lesz vastagabb, sötétebb és gyorsabban nő. Átrendeződik az arc. Több fizikai ereje lesz. Változhat a szaporodó rendszere, és az érzelmei is ingadozhatnak. A nemváltoztató műtétet nem kötelező végigcsinálnia, ha nem szeretné. Ez emberfüggő. Rendben van, ha nem szeretne eltávolítani a női szerveit. A lényeg, hogy jól érezze magát a saját testében. A pubertás közben a legkedvezőbb elkezdeni az átváltozást, mivel könnyebb megállítani a test változásait, minthogy később visszafordítsák azokat.
- Eddig az volt a bevett szokás, hogy 15-16 éves korig nem szabad tesztoszteront szedni receptre. Helyette 1-2 évig pubertás blokkolót kell felírnunk. Viszont a mai orvostudomány sokszor említi, hogy a páciens és az orvos közös megegyezés alapján akár hamarabb is elkezdheti a kezelést, ha mentálisan és érzelmileg felkészült az ember. Én ezekben biztos vagyok – mosolygott a hölgy, egyik kezével játékosan beletúrva és megpaskolva Tate feje búbját, miközben másik kezével a fiúnak adott egy csomag T-tapaszt, amiben megegyeztek.

Egy pár hét eltelt azóta, hogy a kiscsapat a klinikán járt. Tate úgy érezte, hogy a naponta feltett tapaszok lassan, de biztosan elkezdik megváltoztatni. Viszont az elméje zárt sarkában volt az a gondolat is, hogy lehet, ezeket az átalakulásra utaló jeleket csak beképzeli magának.
A barátai mindenben ott voltak neki. Amikor kétségbeesett azon, hogy a természetes teste megváltozik, mindig próbálták megnyugtatni. Mondani pár jó szót.
4-7-8.
Attól, hogy elkezdesz valami újat, vagy új érzéseid lesznek, még te vagy az.
Amíg előtted van a belső képed magadról, addig nem számít semmi.
Ha felvállalod a változást, és az azzal járó félelmedet beismered, akkor igenis bátor vagy.
A változás állandó – igen, rémisztő és nehéz, de ez egy olyan folyamat, amit nem lehet megállítani, csak elfogadni és élni vele.
Minden rendben van.
Az ember így, helytelenül helyes.
Tate kezdte elfogadni az új önmagát. Nem csak a testi, fizikai változásait. Végre elfogadta a dühöt, ami a menekülése óta él benne. Felfedezte, és megtanulta, hogy a düh természetes. Bátran vállalja magát. Újra energiával megtelve élte napjait. Egy újfajta energiával. De mégis borzasztóan közeli volt ahhoz, amit akkor élt meg, amikor még a törzse rezervátumában élt a családjával. Az új családjával új energia szabadult fel benne.

Februárhoz közelítve a nyolcas banda alig gondolt Újvilágra – ahogy ők nevezték. Leülepedett bennük, hogy van egy hely, ahova bármikor elmehetnek, ha elegük lett volna az igazi világból, és valahogy ez a tudat elég volt, hogy minden nyugodtan, békességben menjen. Ám közeledett az újhold. Január újholdja.
Újhold idején kevesebb a konfliktus, feszültség. Alkalmas arra, hogy megszabaduljunk a rossz szokásoktól, változtassunk életmódunkon. Jó alkalom az új célok véghezvitele és kitűzése mellett a régi terveink és feladataink felülvizsgálására. Ez az újrakezdés, megújulás időszaka. Ilyenkor erős az ember testi öngyógyító ereje. Ilyenkor jobban készen állunk a változásokra és nyitottan fogadjuk az új lehetőségeket. Január újholdja változásokkal teli időszak. Ám senki sem számított még több metamorfózisra.
Az óra közeledett az este hat órához, a Holdnak most kéne lenyugodnia, de mivel újhold volt, ezért nem láthatták az ezüst uralkodónőt az égen, szabadidős tevékenységek folytak, a csapat pedig amellett az opció mellett döntött, hogy az udvaron töltik idejüket, a hóval és az épp lehulló hópelyhekkel szórakozva.
Vance és Camille a szánkóval szórakoztak, a lány az erejét tesztelte azzal, hogy a fiút próbálta ide-oda húzni. Karyn, Raven és Tate hóembert építettek, aminek jellemzőit mindegyikük külön utakon keresték – egyikük a szemét, másikuk az orrát, a harmadik személy pedig a kezeit kereste. Ezell, Hui és Anne pedig hármas hógolyó csatát rendeztek, ami Ezell dobásával kezdődött – őszintén, Annet akarta eltalálni, de valahogy a golyó kiért és kínai származású barátnőjét találta el.

17:45. Lement a láthatatlan Hold. Fejlődések következtek be.

Camille szaladt, hogy minél gyorsabbnak tűnjön, miközben súlyt húz maga után. Futás közben az erdő felé fordult, gondolván, hogy ha szlalomozik, akkor még több izmot szedhet magára. Nem akart messze menni, csupán az első pár fát kellett megkerülnie. Hihetetlen sebességgel sietett a fákhoz, ám pár forduló után hirtelen megállt, így a még csúszásban lévő szánkón ülő fiú kisodródott és eldőlt a szánkóval, beledőlve a hideg, csillogós, fehér hóba.
- Camille – sóhajtott dühösen, mégis a tőle megszokott visszafogottsággal a legidősebb, még mindig a földön feküdve. – Ezt most miért kellett?
- Van-Vance…
- Mi va- – ült fel végre, felnézve a lányra, de elállt a szava, ahogy meglátta őt.
Az afrikai-francia lány gyönyörű, sötét bőre felrepedezett. Rémülten figyelték a lány bőrét, ami lassan úgy nézett ki, mintha fakéreg lenne rajta. Mi történik?! Vance felállt a földről, odasietve barátjához, megfogta kézfejeit, megvizsgálta őket. Tapintásra is olyan száraznak tűntek, mintha kéreg darabok lennének. Felnézett Camille arcára, ami hasonló állapotban volt, de érdekesebb volt haja állapota. Az eddig egyszerű, barna haja berasztásdott és zöld színre váltott. Mintha indák lennének.
- Vance… - remegett meg a lány hangja ismét, ahogy feltekintett a kezeiről a másikra. – A ha-hajad… - mutogatott egyik kezével a másik loboncára. – Fehér.

Hui újabb hógolyóért nyúlt a már előre előtermelt adagokból, ám ahogy lenézett a földre látta, hogy elhasználta az összes lövetét. Újat kell gyártania! Lenyúlt a földre, ám ahogy a felvette volna a havat a talaj közeléből, az elolvadt a kezei között. Hui megdöbbenve figyelte az eseményt, de megpróbálta még egyszer az előzőket elismételni. Ismét lefolyt a hóból vízzé vált anyag az ujjai között.
- Baj van, újonc? Nem megy a lövedék-gyártás? – kérdezte Ezell, vészesen közel sétálva a lányhoz, egyik kezében egy golyóval, amit készült a lány nyakába ejteni.
- Nézd! Ezt nézd! – vett újra tenyerébe egy adag hideg anyagot, miközben felállt, így barátja egyenesen láthatta, ahogy a hó vízzé válik.
- Mi az isten?! Ezt hogy? Még egyszer! Ez nagyon király! – fogta meg a lány kezeit hirtelen lelkesedésében, ám ahogy hozzáért el is kapta. – Ááá! Éget!
- Herceg, lövök! – hallották Anne figyelmeztetését.
A butuska lány eldobott egy hógolyót, ami elsodorta a társaságukban játszó fiú sapkáját a kissrác fejéről.
- Anne, az Isten áldjon meg! – fordult dühödten az említett irányába.
- Ezell! A hajad! – szólt mögötte Hui megilletődött hangja.
Ezell ugyan nem láthatta, hogy szőke haja kék színben virított a fehér tájban, de felnyúlt fejéhez, hátha érzékeli a változást. Hajával együtt viszont füleit is megérezte. Nem emberi kagylói voltak. Hallószerve külső csúcsa elnyúlt, felegyenesedett. A volt-szőke hajú srác visszafordult ázsiai csapattársához, hogy megkérdezze mi a helyzet pontosan a füleivel, de egy szó sem tudta elhagyni ajkait, ahogy látta a lány bőre pár árnyalatnyit sötétebb lett, így haja mintha bőréhez viszonyítva kivilágosodott volna, és bronzból lenne, úgy lebegett a szélben.

Raven ért vissza elsőnek a kellékkeresésből az alkotásukhoz. Épp feltette a hóemberük szemeiül szolgáló kavicsokat, amikor sikítást hallott valamiért jelenleg túlérzékeny füleivel. Leejtett minden pluszba talált érdekességet, és rohant a hanghoz, aki megérzése szerint a testvére lesz. Besietett az erdőbe, ahova ezelőtt Tate tévedt az emberük fagallyakból alkotott kezeit keresve.
- Karyn! Tate! – kiáltott utánuk, remélve, hogy kap valamilyen visszajelzést.
- Raven!
Amint meghallotta az indiánt, ahogy nevén szólítja őt, a helyes irányba fordult és ismét futni kezdett. Nem kellett sokat mennie befelé, de már rossz jelnek vette, hogy nem az erdő szélén fogja megtalálni a többieket. Biztos láttak valamit! Egy állatot vagy hasonlót, ami megrémisztette őket! Amint úgy gondolta, hogy beérte őket, lelassított és csak fülelt. Semmi zaj. Vagyis-
- T-Tate… te vagy az? – a fekete hajú hallotta húga elcsukló hangját.
- Én vagyok az – hallotta barátját, ahogy lépdel párat, majd a hó kemény ropogását, mint amire letérdelnek. – Tate vagyok.
- Hátulról… láttam… más vagy…
Raven előrelépett, és rögtön megtorpant. A natív amerikainak sötétbarna farkas fülei nőttek, ahogy kutyafajtákhoz hasonló hosszú, szőrős, sötétbarna farka. Tekintete lassan húga sziluettére tévedt, akit a fiú szorosan magához vonva ölelt. Karyn megnyugodott, és rájött, hogy az tényleg a megkedvelt társa, viszonozta az érintést. Az ölelésében a lány arcát lassan a másik nyakába sülyeszezte, így sapkája lecsúszott a fejére, felfedve az ő változásait is. Haja egyik fele rózsaszín színű, fülei pedig tündékéhez hasonló. Ravent egy megérzés, vagy talán csak az átérzés arra késztette, hogy nyúljon fel saját fülkagylóihoz. Az övé is átformálódott.

Este van. A csapat a vacsorát ellógva, ahogyan csak tudtak, próbáltak mindenhonnan elbújni. Nem akarták magukra felhívni a figyelmet, és arra, hogy milyen különösen néznek ki. A megbeszéltek szerint, a padláson, a titkos búvóhelyükön találkoznak. Már csak Anne és Karyn hiányzik. Mindenki rájuk vár, hogy megbeszélgessék, pontosabban kibeszélhessék, mi is történik velük pontosabban.
- Hol van már, Bénaság?! Biztos vagyok benne, hogy Karyn miatta késik – dühöngött Ezell, fel-alá járkálva nyughatatlanságában.
Tate a rajzokkal teleragasztott oszlopot vizsgálta. Megérzései szerint nagy összefüggés van a különböző átalakulások és a különböző állatokat ábrázoló rajzok között. Valami megérezte, hogy mivé váljanak, ha már át kell válniuk. De miért kellett?
Lépéseket hallottak. Sietős lépéseket. Rohanó lépéseket. De csak egy személyét.
- Srácok! – bukkant fel Karyn fekete-rózsaszín haja, majd kifulladásától pirosban pompázó arca. – Anne! A-Anne- Nincs itt.
- Nyilván. Ha itt lenne, nem kellene rá várnunk – forgatta szemeit a kék hajú fiú.
- Nem! – rivallt rá a lány, majd mikor már teljes teste fent volt, megmutatta a kezében salátává szorongatott papírost. – Nincs itt! Elment! Újvilágba!

II.rész

Egy hét telt el azóta, hogy Tate megtalálta az új családját, és felfedezték az álomvilágukat. Öt nap múlva karácsony. Ugyan az indián fiú és családja is megtartották ezt az ünnepet, de máshogy és más miatt, mint a legtöbb ember.

Évszázadokkal ezelőtt, még mielőtt az európaiak elárasztották volna az amerikai kontinenst, az indiánok nagy becsben tartották a téli napfordulót, ami december 21.-én és 22.-én időzik, és ekörül ünnepeltek. Az európai érintkezés után, főleg a korai 20. században a legtöbb törzs összemosta a keresztény hitet és rituálékat – mint a fák, az ajándékok, és maga a Mikulás hagyománya - a saját tradicionális kultúrájukkal és ezt a keveréket kezdték ünnepelni.

Tate hallott történeteket, hogy régen a különböző törzsek karácsonyfáját először a „sápadt arcúak” hozták, hogy felkeltsék a figyelmüket. Ma a fa majdnem mindegyik indián karácsony középpontja.

Néhány indián különlegességekkel hódol a karácsonynak, amelyek magába foglalják a hagyományokat és meséket, amik évekkel ezelőtt keletkeztek. Táncokkal eljátsszák, eljárják ezeket, vagy egyszerű tűzkörül ülő gyűlések keretei között elmesélik a történeteket. A karácsonyi történetet egy „nagy és jó emberről, aki elődei elé lépett és mindenféle csodát mutatott, és elhagyta őket mondván, hogy visszatér majd egy nagy fehér prérifarkas képében”. „Azt mondják, hogy megjelent más-más időközökben, de most már nem látták több mint 150 éve.”

Ez az időszak Tate és törzse számára mindig is az adakozásról szól, ami nem idegen a kultúrájuk értékrendjétől. A nagylelkűség az adakozó szív jele, mind lelki, mind szociális értékekkel. Ezért könnyen egybeivódhatott ez az adakozásról szóló ünnep az indiánok hitébe.

Mind a téli napforduló és a karácsony várva várt időszakok, akár csak az újév, annak reményében, hogy mi következhet az új évben. Ez szintén az az időszak, amikor olyanokra koncentrálnak, akiknek szükségük van egy kis reményre és vidámságra.

Ezért várta indiánunk annyira izgatottan ezt az ünnepet. Meg akarta osztani barátaival a történeteit, a hagyományait. Az időzítés pedig tökéletes volt, hogy beavassa őket a saját értékrendszerébe. Szüksége volt a barátai támogatására és a karácsony szelleméhez vezető jóságra. Mikor is lehetne könnyebben lelki megnyugvást találni, mint ebben a csodás téli időszakban?

A kis csapat a rejtekhelyükön kényelmesen elhelyezkedve trónjaikon békésen beszélgettek. Épp Anne álmai voltak terítéken, ami úgy tűnt csak Karynt érdekli, a többiek Ezell újabb pletyka gyűjteményét hallgatták. A szőke fiúnak információi voltak a karácsonyfa hollétéről, hogy melyik nap lesz a díszítés, és hogy hol tárolhatják az ajándékokat. Főleg erről volt szó, ám egy másik témából egy apró morzsa is kiszaladt a csíntevő száján.

- …szerintetek az új gyereknek is lesz ajándéka?

Új gyerek. Milyen új gyerek? Most Tatere gondolt? Nem. Ha rá gondolt volna, akkor a nevén szólítja, és nem ilyen lekezelő hangsúllyal.

- Új gyerek? – kérdezett hát rá a fiatal sámán, mire Anne és Karyn is befejezték a külön sztorizást és érdeklődve néztek a hírszerzőre.

Mindenki Ezellre figyelt. Közelebb ültek hozzá, mintha bárki is megzavarhatná vagy meghallaná őket. Bizalmasan akarták kezelték az újdonságot.

- Nem tudok sok mindent, csak annyit, amennyit sikerült kihallanom a nevelőiből. Egy lány lesz, velünk egykorú, 13. A nevét nem tudom, de azt igen, hogy kínai és Torontóból fogják átvenni.

- Átvenni? Miért? – érdeklődött Raven.

- Fogalmam sincs róla. De biztos van valami oka.

Még aznap történt. Pontosan a déli étkezés alatt. Pár hölgy társaságában lépett be a nagy faajtók küszöbén. Pár gyerek az étkezőből ki-kikukucskált a hallba, érdeklődtek a nevelők nagy sietsége és az ismeretlen arcok miatt, de Tate és barátai tovább folytatták ebédjük elfogyasztását, mintha semmi sem történne tőlük pár lépésre, a mellettük lévő térben. Tate étkezés közben csak egy valamire tud gondolni: többet nem ő az új gyerek. Nem azt bánta, hogy innentől kezdve nem ő lesz az újonc az egyesületben, hogy nem ő fogja a legtöbb figyelmet kapni, hanem hogy bővült az itt élők száma, vagyis több lett az árva, az olyan gyerek, aki nem tud vérrokonaira támaszkodni, akinek nincs senkije.
Az ázsiai felmenőkkel rendelkező lányt a felnőttek bekísérték az ebédlőbe, az érdeklődő gyerekek pedig amint látták, hogy a helység felé indulnak, mindenki fénysebességgel visszaült a helyére. Mintha mi sem történt volna, és senki sem vette volna észre őket. Persze, ez nem így volt, és ők is tudták. Ezért túlzott természetességgel viselkedtek akkor is, amikor az újonc megjelent a teremben. A kínai leányzó rögtön kiszúrta a hetes kiscsapatot az asztal végén, egymással szemben ülve. Ők nem tódítottak, tényleg nyugodt kíváncsisággal viselkedtek.
- Gyerekek, ő itt Hui. Mindenki bánjon vele kedvesen. Biztosak vagyunk benne, hogy hamar be fog illeszkedni.
A nevelő megpaskolta az újonc két vállát a háta mögött állva, majd lehajolt hozzá, mondott egy pár biztató szót és elment a nevelőibe megbeszélni az átvételt. Hui elmosolyodva indult el a hetes felé, majd amikor odaért bájosan bocsánatot kérve elkérte egyik egyesületi társától a helyét és így az afrikai-francia mellett foglalt ülést. Camille rögtön vidáman köszöntötte a gyönyörű arcberendezéssel rendelkező kínai lányt, akinek hosszú sötét egyenes szálú haja vége valamiért hullámosan pihent meg. Barna szemei alatt nem vélték felfedezni a kialvatlanság jeleit szimbolizáló feketés szürke táskácskákat, arca tökéletes nyugalmasságról és békéről árulkodott. Ebben az értelemben hasonlított Tatehez. Viszont a fiú arcának vonásai alig észrevehetően ugyan, de megkeményedtek. Ez talán a természettől való megválás, a civilizáció középpontjában töltött napok eredménye. De talán azok a gondolatok, amik saját elveitől eltérnek, mégis néha-néha megjelennek előtte, az álmaiban hiteles, valós eseményekként. Ritkán előfordult, hogy dühös és fájdalmas érzelmei megnyilvánulnak önmaga előtt, titokban, elrejtve.
Camille hozva társaságkedvelő és könnyen barátkozó formáját rögtön nyitott a szimpatikusnak tartott kínai lány felé, aki örömmel vette a közeledést. A fekete bőrű kishölgy pár szóval bemutatta barátait az újoncnak, akik mind egy-egy mosollyal üdvözölték őt, miközben ki-kijavították nevetve, kényük-kedvük szerint a beszélő jellemzéseit.
- Tudjátok, jövőre a Fém Patkány éve lesz. A stabilitás jelképe. Sikeres is, mivel ez az első állatövi jegy. Egy legenda szerint a császár kijelentette, hogy a sorrendet az alapján fogja eldönteni, ahogy a meghívottak megérkeznek a mulatságába. A Patkány átverte a Baglyot, hogy vigye el őt vigadalomba. Aztán még épp mielőtt megérkeztek volna, a Patkány leugrott és a Bagoly előtt landolt, így ért be elsőnek. A rágcsáló sok meglepetést tart magában, mivel különböző történetekben más-más szerepük van, így sosem lehet elsőre tudni, hogy milyen karaktert képvisel. Ugyanúgy a termékenység, a jólét emblémája is, és különös adottsága a „kettős-látás”. Viszont szerintem jövőre titkos kalandokban lesz része az embereknek. Akár a földalatti vájatokban rejtőzködő patkánynak az éjszakai élete, titkos cselekedetei.
A hetes hirtelen elcsendesült. Egyrészt itták Hui szavait, borzasztóan érdekesnek tartották az előbb elhangzott pár mondatot, másrészt megilletődtek a „titkos kalandok”, „földalatti vájatok” és „éjszakai élet” kifejezéseken. Ez a lány nem tudhatja! Biztos, hogy nem tudhatja, hogy nekik milyen kalandban volt részük. Mégis egy pillanatra megijedtek, hogy lebuktak. Majd, amikor mindenkiben realizálódott, hogy ez csak egy egyszerű egybeesés lehet, feloldódtak és újra sztorizni kezdtek, beavatva pár pletykába a kínai lányt is, aki frappáns válaszokkal meg-megnevetette őket.
Tate mosolyogva körbenézett a barátain. Mindenki vigyorgott és kacarászott. Könnyen felszabadultak Hui társaságában is. A lányra tévedtek barna szemei, akinek tekintetében egy percre mintha valamiféle lángot vett volna észre. Nem erőszakos, hanem az életvidám tűzet. Szimpatikus. Megkedvelték őt. Egy új kultúra, egy új nemzetiség. így még színesebb lett a baráti körük.

Tate félig behúzott függönyei között áthatoltak a reggel napfényének sugarai. Hópelyhek kis, táncoló árnyai és a fény, amik együttesen szöktek a falakra, gyönyörű mozgóképet alkottak. Már tényleg csak pár nap volt a nagy, piros betűs ünnepig. Az indián fiú nagy lendülettel ugrott ki ágyából, villámgyorsan elintézte ügyes-bajos dolgait, és futott a padlásra, a bázisra, ahol reggeli előtt mindig találkozott a kis családjával. Leült trónjára, majd sokadszorra is körbenézett a térben. Tiszteletet érzett barátai iránt, hogy ezt a helységet így, kemény munka árán magukévá tudták tenni. Ismét ránézett a rajzaikra a kéményen és elmosolyodott. Helyet keresett sötét íriszeivel még egy papírosnak – reméli, hogy Hui lélekállata is köztük lesz hamarosan.

Fél órája ül a csendben. Vár és vár. Eleget várt. Unatkozik. Hol vannak a többiek? Miért nem jöttek?

Nem jöttek. Tate még ült egy ideig, aztán felmordult hasa, jelezve éhségét. Ideje lemenni enni valamit. Már ha még tart a reggeli, és kap ételt a tányérjára a késés ellenére.

Leérve az étkezőbe megtorpant. A már jól megszokott helyükön, az asztal végén látta barátait és Huit, ahogy boldog hangulatban, vidám, élénk kék aurában nevetgéltek étkezés közben. A sámánhoz közelálló testvérpár között foglalt helyet az ázsiai. Az az ő helye.

- Hé, cimbi! Tate! – térdelt fel Raven saját székére, hogy vadul integessen barátjának, mind köszönésképp, mind hogy észrevegye őket és odamenjen hozzájuk. – Hol voltál? Már mindjárt végzünk. Figyelj, kitaláltunk valamit. Lehet, hogy neked nem tetszik, de nagy buli lenne, és Hui is benne van, szóva-

Tate elméjét ismét elborította a sötétség. Nem tetszett neki. Fájdalmas volt, fojtogató, és szúrta belsejét. Mintha fuldokolna a sötét mélységben, ami a dühből állt össze. Fuldoklik, levegőért kapkodva. Körülötte elsodródik minden, összemosódik a kép. Mélyfekete, feneketlenségben érzi magát. Újra egyedül. Úgy érezte, ha most esne feje felett, az esőcseppeket ólomnak vélné a bőrén, amitől térdeire kellene esnie, túlsúlyos nyomásuk miatt. Haragos volt. Kiszámíthatatlan. És félt.

- Ne haragudjatok, bocs, de most inkább nem folynék bele semmibe. Éhes sem vagyok. A szobámban leszek… már ha keresnétek majd.

Ezután az indián egész nap nem hallott a barátai felől. Gondolkodott. Talán túl is gondolt sok mindent. Kedvelte Huit. Szimpatikus neki, érdekelte a lány kultúrája, tetszettek neki a történetei. Rokonszenves volt a nyugodt és harmóniában élő személyiségével. Hasonló értékrendszert követtek, ezért várta, hogy barátok legyenek. Ám most féltékenységében és haragjában nem tudott tisztán látni és ezzel ő is tisztában volt. Még mindig csak szokja ezeket az új érzéseket, amiket eddig nem kellett tapasztalnia. Félt önmagától és másoktól. Most tudatosította magában, hogy a szeretet fájdalmas. Eddig nem értette, hogy ez is a fény-árnyék-elvhez tartozik. Azért fáj neki, mert szeret. És ezzel mások bánthatják őt. Viszont ő is bánthat így. Tate nem akar bántani senkit sem.

A négy fal napról napra szűkebb számára. Hiányolja a természetet. Hiányolja az álomvilágot. Ahogy esteledik úgy lesz szobája egyre sötétebb és rémisztőbb. Egyedül van. Ismét csak egyedül.

A sötét ürességben a fiú végtelen elméje visszatért a testébe a faajtaján esett kopogások hallatára.

- Tate, Karyn vagyok. Bejöhetek?

A fekete szobába hirtelen fény szökött a lány hangja által. A hívott felkelt ágyáról, az ajtóhoz lépett, majd némán kinyitotta azt. Még nem engedte be a lányt, a küszöbön állt vele. Nem szólalt meg, egyik kezével az ajtót fogta, a másikkal támaszkodott az ajtó kerete mellett. Mintha direkt nem engedné tovább a fekete hajú, zöld szemű szépséget, határt szabott neki. Egymással szemben álltak. Békésen, intimitással néztek egymást szemébe. Kommunikáltak szavak és mozdulatok nélkül. Kiolvasták a mondanivalót egymás tekintetéből. Karyn arca néha meg-megrezdült a fiú barna bogaraiból kiinformált érzésektől. Sejti, hogy mi van a másikkal. Azzal a lendülettel, ahogy könnyek jelentek meg a látogató szemeiben, hihetetlen gyorsan megölelte a nála fél fejjel magasabb fiút. Ezzel a gesztussal beljebb lökte a kicsi sámánt, aki pár lépést tett hátrébb a lánnyal, aki hozzátapadt mellkasához. Szívverése felgyorsult. Félt, hogy annyira hangos és gyors lett a ritmusa, hogy a mellette lévő szoba lakosa is hallja, nem hogy a karjaiban tartott lány. Visszaölelt. Hiányzott neki ez a zöld szempár.

- Helyezd kényelembe magad. Milyen napod volt? Miért jöttél? – engedte el az alacsonyabbat, majd becsukta a nyitott ajtót, hogy ne zavarhassák meg őket.

- Hm… jó volt, vicces helyzetbe keveredtünk – mosolygott a nap emlékeire visszatekintve, miközben eldőlt Tate ágyán. – Csak te hiányoztál mindenkinek.

- …reggel ezt nem vettem észre.

Ismét csend. A fiú is visszalépett ágyához, leült rá, a lány lábait átvetve a sajátjai felett. Hátát a falnak támasztotta úgy nézte a barátját, aki a plafont figyelte, mintha valami érdekes lenne felette. Gondolkodott, hogy mit is mondhatna, hogy meggyőzze a másikat a valóságról. Aztán úgy döntött nem köntörfalazik, nem kerít semmi díszítést az igazság mellé, csak kimondja a tényt, ami talán megnyugtatja az indiánt.

- Nem tud helyettesíteni. Nem is gondoltunk rá, egyikőnk sem, hogy helyettesítene téged. Ő egy külön egyéniség. Ezen a hülyeségen ne rágódj! Szeretünk téged, te idióta.

Karyn végig a másik szemeibe nézett, fel is ült ahhoz, hogy végigmondja monológját. Akarta, hogy komolyan vegye, ezért komolyan is mondta. Tate pedig megnyugodott. Eddig is tudta ezeket, de most, hogy valaki mástól hallotta, hangosan kimondva, valahogy annyira békességgel árasztotta el, így végre kezdett megszűnni a fullasztó érzés a belsejéből. Utálta, hogy ilyen sötét perceiben még mindig nem tud semmit sem kezdeni magával. Muszáj megoldást találnia erre.

- Tudom, Karyn. Köszönöm – mosolygott szeretetteljesen a fiú. – Tudod, én tényleg kedvelek Huit. Csak megijedtem magamtól. Megint. De holnap visszatérek a csapathoz, ígérem. Elmesélhetitek, hogy mi volt az a „nagy buli, ami nekem nem tetszene” – mutatott idézőjeleket ujjaival, ahogy idézte reggelről Raven szavait.

- Holnap csak délben lesz együtt a banda. Templomba kell mennünk.

- Templom? Az micsoda?

- Ömm… az egy olyan hely, ahol az emberek istentiszteletre járnak, vagy csak imádkoznak, kérnek valamit Istentől. Most azért megyünk, hogy megtisztuljunk karácsonyra, ami a vallásunkban Jézus születésnapja. A keresztény kultúrában miatta van az egész karácsony.

- Értem. Szóval holnap mindenki elmegy reggel. Egyedül leszek az egész egyesületben?

- Nem egészen. Hui sem keresztény. Ő is itt lesz.

Tate bólogatott a lány titkos utalásaira. Értette mit szeretne ezzel mondani, és ő teljes mértékben egyetértett vele. Tisztáznia kell az újonccal pár dolgot.

- Beszélni fogok vele.

- Ezt örömmel hallom. Akkor holnap délben a bázison találkozunk – puszilta meg Karyn a sámán orcáját, majd intett egyet, jó éjszakát kívánt, és elvonult saját alvóhelyiségébe.

December 24. Már üres az Ottawai Gyermekvédelmi Egyesület épülete. Mindössze két megbízható gyermek maradt a hatalmas kastélyban. Őket ugyan bezárták, így mind a hideg, mind a hívatlan vendégek miatt, de a két furfangos kölyök ki tudott mászni a hátsó udvarra. Nem volt nehéz dolguk, csak pár percig kellett gondolkodniuk. Amint megvolt, hogy az egyik ablakon másznak ki, odatoltak egy nagyobb széket, és jó melegen felöltöztek. Tate beszélni szeretett volna a kínai lánnyal. De előtte ezzel a kis akcióval enyhíteni akart saját zavarán.

Mikor már ketten egy csapatként ügyködtek egy náluk magasabb hóember megépítésében, biztosra vették, hogy a másik felszabadult, és nem viselkedtek kínosan egymás társaságában. Hui ugyan nem tudta biztosra, de sejtette, hogy a fiú egy bizonyos komoly témát akar vele átvitatni. Ám nem hozta fel, amíg társa úgy nem érezte, hogy itt az ideje beszélgetni róla. A hóember lassan elkészült, a hagyományos módon. Három egyre csökkenő méretű, de így is elég nagy gömböt alkottak, egymásra helyezve. Ágakból készítették karjait. Szemüket két nagyobb kőből rakták ki. Ám répa helyett egy nagyobb tobozt tettek az orra helyére. Amikor elkészült a művük, két lépést hátra tettek, onnan mértek végig rajta.

- Pofás lett – vigyorgott Hui, tekintetét végigfuttatva az udvar védelmezőjén.

- Igen, az lett – bólintott szintén örömmel Tate, majd új barátjára nézett, eldöntve, hogy itt az idő. - Figyelj, megbeszélhetnék veled valamit?

- Komolynak hangzol – nézett vissza a lány bajtársára. - Persze, mi a helyzet?

Leültek a hótól fehér, hűvös tornácra, amiről kezeikkel fenekük ülésének helyét pár suhintással elsöpörték a fehérség nagyját, megvillantva a fából épült szerkezetet. Helyet foglaltak közvetlen egymás mellett. Kellemes békességet éreztek egymás közelében. Nem tudták, hogy a hasonló értékrend vagy a közösen elkövetett alkotmányuk miatt, de mindketten remélték, hogy hamarosan jó barátok lesznek. Ezért komolyan vették egymás szavát. Figyelemmel kísérték a másik gesztusait. Barátkoztak.

- Sajnálom. Ne haragudj, Hui. A modorom miatt, azért, hogy kerültelek, és a kimondatlan szidalmazásokért is. Egyiket sem érdemelted meg. Tudod, csak féltem. Hogy megint egyedül leszek. Ez a többiekre nézve is sértés, nem csak rád. Féltékeny voltam rád. Hasonlóak vagyunk, azt hittem, hogy helyettesíthetsz. De persze rájöttem, hogy az univerzum nem engedné, hogy két, teljesen azonos ember létezzen. Bocsánatot kérek. Még tanulom, hogy hogyan kell ezeket a fájdalmas érzéseket kezelni. Remélem, hogy barátok lehetünk.

A monológ végére a kínai származású mosolyogva ingatta a fejét. Tudta, hogy erről lesz szó. És mégis, nem tud haragudni a másikra. Az őszintesége és a kiegyensúlyozottságot árasztó hangja csak még jobban megerősítette a fiú barátaitól már hallott tulajdonságokat és a jellemzések által kreált imidzset Tatenek. Tisztelték a fiút és nem akarták, hogy elveszítse a hitét.

- Tate, minden rendben. Tényleg. A többiek meséltek ezt-azt rólad. Nagyon tisztelnek. Valójában ezért nem avattak be komolyabban a tegnapi akcióba, ezért hívtak engem segíteni. Viszont ne kérd, hogy mondjuk el, hogy mit csináltunk. Hacsak nem akarod, hogy egy világ törjön össze benned – nevetett a lány, majd vigyorát mosollyá szelídítve folytatta. - És hóemberépítés közben egész jó csapatot alkottunk. Szóval hidd el, te egy olyan ember vagy, aki sosem lesz egyedül. így vagy úgy, de valaki mindig melletted lesz. Az a valaki lehetek én is. Barátok?

A fiú lehengerlődve hallgatta a másik kedves szavait. Ezek szerint még tényleg képesek barátokká válni. Nem nincs késő megváltoznia. És önmagával együtt a kapcsolatain is tud fejleszteni.

- Barátok – vonta ölelésbe a mellette ülőt. – Köszönöm.

- Elmondhatok egy titkot? – suttogta a lány a másik nyakába a kérdést. - Azért kellett átköltöznöm a Torontói Gyermekvédelmi Egyesületből, mert a nevelőknek feltűnt, hogy egyedül vagyok. Nekem úgy volt jó. De most, hogy átjöttem ide, el sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok.

- Jó, hogy itt vagy velünk.

Kínában a karácsony nem hivatalos ünnep, ám ez nem állítja meg az embereket, hogy ne vegyék át a nyugattól a karácsonyi hangulatot. A bevásárlóközpontokban és központibb helyeken karácsonyfákat állítanak, feldíszítik, fénybe borítják az utcákat. A nyugathoz hasonlóan Kínában is ajándékokat adnak a családnak és a szereteknek. A fiataloknak azonban karácsony este inkább arról szól, hogy összegyűlnek a barátaikkal vagy a párjukkal és együtt töltik az estét egy jobb étteremben, karaokebárban vagy szórakozóhelyen. A legtöbben tehát nem a keresztény karácsony ünneplik, hanem egy jó alkalmat találnak arra, hogy együtt töltsék az időt szeretteikkel, barátaikkal, megragadják az alkalmat arra, hogy egy vidám estét töltsenek a hozzájuk közel állókkal.

Hui pont erre vágyott: egy vidám este a hozzá közel állókkal. Nem igazán hitt a Mikulásban, és ahogy megtudta, az új barátai sem. Kivéve Tatet. A fiúnak valahogy volt hite egy olyan férfiban, akit még a saját történetei szerint sem láttak már több száz éve. Ő hitte, hogy meg fog jelenni, és hogy valamilyen kisebb, de annál jelentőségteljesebb ajándékot ad nekik, amit ők vissza tudnak adni valahogy sokszorosítva. Nem akarták elvenni barátjuk hitét. Ezért végül nem avatták be nagyszerűnek vélt tervükbe. Kiszagolni, hogy a felnőttek merre dugták el az ajándékaikat.

A bevetés közben többször megemlítették Tatet, hogy milyen helyzetben hogyan cselekedett volna, hogy mikor kinek adott volna igazat, vagy hogy épp melyik elhangzott viccen nevetett volna jóízűen. Tiszteletből nem hívták, hogy vegyen részt az akcióban. Viszont nagyon hiányzott nekik az indián.

A küldetés sikeres volt. Megtalálták a nevelők által elrejtett ajándékokat, de a lebukás veszélye miatt nem nyitották ki őket. Elég volt nekik annyi, hogy tudják, mind a nyolcuk kap valamicskét.

Ahogy a többség visszaért az istenimádatról, eljött egy újabb beavatás ideje. Hui letette a titkos esküt a titkos búvóhelyen. Kiragasztott egy gyönyörű főnixet a többi állat mellé. A kínai kultúrában az égi kegyelem jelképe. Feltételezhető, hogy eredetileg az ég uralkodójának küldöttét, a szélistennőt jelölte, így válhatott később a madarak királynőjévé. Hui vörös aurája erősebben és élénkebben világított a befogadása pillanataiban. Tate ismét látta lángolni a lány szemeit. Bármire tettre kész volt az ázsiai addig, amíg új barátait maga mellett tudhatta. Kalandra kész volt. És ezt a többiek is észrevették. Mivel hivatalosan is a kiscsalád tagja lett, ezért az eredeti tagok gyors, komoly tekintetű összenézése, és határozott bólintása után, beavatták az álomviláguk tényszerű létezésébe. Elmesélték neki, hogy ugyan eddig csak egyszer jártak a földjén, de azóta folyamatosan álmodnak róla. Leírták neki a táj csodás hihetetlenségét és azt az endorfin- és adrenalin-érzetet, ami akkor tört fel belőlük, amikor megtalálták az új birodalmat.

Közeledett karácsony esti egyesületi gyűlés, a karácsonyfa leleplezés és ajándékozás, valamint a bőséges vacsora is. A nyolcas úgy döntött, hogy még a nagy események előtt legújabb barátjuknak is szemtől szembe meg kell csodálnia az új világot. Bár most sokkal nehezebb dolguk lesz kilógni, mivel mindenki sürög-forog, de még nem volt olyan, hogy ne tudták volna megoldani az előttük álló problémákat.

Lesiettek, és a rohangáló nevelők között találták magukat. Lazának álcázva merev mozdulataikat elindultak az udvar felé. Ám az egyik fiatal nevelőnő észrevette mesterkedésüket és kérdőre vonta a társaságot.

- Mi csak rá akartunk nézni a hóemberre – intett Ezell a kinti havas táj irányába.

- ígérjük, hogy bejövünk, ha elkezdődik az ünneplés – mosolygott azzal a tipikus vigyorával Raven a hölgyre.

A felnőtt hölgy pár percig méregette magában az opciókat, majd amint rájött, hogy még mérhetetlenül sok dolga akad, bólintott egyet, még hozzáfűzve, hogy erről az engedményről senkinek egy szót sem szólhatnak, és hívó szóra rögtön visszajönnek.

A kijutás így nagyon könnyen megoldódott, most már csak meg kell keresniük az egyedül Tate szemei előtt szivárványszínekben pompázó járatot. Egy ideig járták az erdőt a lámpáikkal, ismerős jeleket kerestek, ami útján el tudnak indulni a göndörnek vélt alagút irányába. Egyszer csak megtalálták a földön a kikandikáló hóvirágot, amitől Huinak elállt a szava. Megtalálták. Irány a másvilág.

A mászás alatt tartották a múltkor bevetett alakzatot, az ázsiai lányt hagyva utoljára, hogy a többiek segíthessenek neki majd kimászni. Átérve újra érezték azt a különös, bizsergető, csontot simogató érzést, mint az előző időpontban, most viszont intenzívebb volt egy fokkal. Enyhén bele is remegtek. Ahogy a lányt kihúzták immár a nyári melegbe, az elámult. Igaza volt a barátainak. Mesébe illő ez az egész. Alig hiszi el, hogy ő is egy mese része lett. Benne áll. Egy olyan zöld földön, amihez valószínűleg nincs fogható.

- Azta, skacok! Ez… wahh!

- Igen – bólintott nevetve Camille. – Ez volt a mi értelmes reakciónk is. Annyi különbséggel, hogy mi alig tudtunk megszólalni.

- Na jó, induljunk – intett a lányoknak Vance.

- Hova megyünk? – érdeklődött Hui.

- Csak oda, ahol múltkor megtaláltuk Bénaságot – forgatta a szemeit Ezell.

- Tessék? Elvesztél? – kapott fejével az említett lány felé.

- Hehe… - vakarta kínosan tarkóját Anne. – Hosszú sztori.

Elindultak arra a zöld, napfényes hely felé, ahol a legutóbbi alkalommal megtalálták Karynt és Annet a fűben heverészve. Csürherendben sétáltak, össze-vissza, mindenki szót akart váltani mindenkivel. Tate leghátul sétált Ravennel váltva pár szót, amikor hallottak valamit elsuhanni mögöttük, a fák és bokrok kisuttogták nekik, hogy valaki vagy valami átsietett rajtuk. Megtorpantak. Megfordultak. Keresték a nyomait, hogy nem csak beképzelték az előbbi zajokat, zörejeket. Vajon ki vagy mi volt ez? Az indián látott egy jól kivehető, fehér, csillogó, csíkban elhúzódó energiaáramlatot. Valamiért rögtön a karácsonyi mítoszok rebbentek fel lelki szemei előtt. Volt egy megérzése, és hinni akart benne. Az aura után futott.

- Gyerekek! Kövessük! – szólt Raven gyorsan a többieknek, akik először nem értették a helyzetet, majd barátjuk után futottak.

Egy nagy és jó emberről, aki elődei elé lépett és mindenféle csodát mutatott, és elhagyta őket mondván, hogy visszatér majd egy nagy fehér prérifarkas képében. Azt mondják, hogy megjelent más-más időközökben, de most már nem látták több mint 150 éve.

Tate gyorsan futott, ám próbált hangtalan is lenni. Utol akarta érni. Tudta, hogy mi volt a korábbi lény. A prérifarkas „coyote” elnevezése az indiánoktól ered, amely félvért jelent. Valóban első ránézésre olyan, mintha a róka és a farkas keveréke lenne, és mindkettő előnyös tulajdonságait örökölte volna. Latin neve „ugató kutyát” jelent. Ezt a valóban hátborzongató falkaüvöltésükkel érdemelték ki. Éjjel a prérifarkasok üvöltenek és egy sorozat rövid és éles csaholást bocsátanak ki. Az üvöltések segítségével tartják fent a kapcsolatot a környéken levő más kojotokkal.

A világon az egyik legalkalmazkodóbb állat, képes megváltoztatni a szaporodási szokásait, étrendjét és szociális dinamikáját, ebből kifolyólag többféle természetes környezetben is képes megélni. Egyedül, párban vagy falkában is élnek- a prérifarkas falkába tömörülése csak esetleges .
A kojot saját maga ássa ki a búvóhelyét , amelyet szülésre és alvásra használja. A táplálék miatt bárhová képes elvándorolni, igazán változatos étrendje van, és többféle vadászati technikát is bevet zsákmánya elkapásának érdekében. Ügyes hajtóvadászok. Nagyon ravaszak.

Ez a lény fehér bundájú. A többi farkastól szinte csak a méretében különbözik, kisebb az átlagnál. Hosszúkás pofája a rókáéra emlékeztet. Bozontos hosszú farka van. Füle nagyobb és elhelyezése, mozgatása jelzi a kojot hangulatát és rangját. Ujjonjáró, ami annyit jelent, hogy járáskor csak a lábujjaival érinti meg a földet. Tate ezért nem is nézte a földet a kojot mancsának jeleiért – tudta, hogy nem látna semmit a zöld fűben. Ha nem csak lelki szemeire akart hivatkozni, akkor fehér szőrszálakat keresett. Észre sem vette, hogy a vájat felé vezeti vissza.

Az indián egy fa mögött állt, a gödör tisztását figyelte, ahol végre saját szemével láthatta a hamvas bundájú kojotot. Ő az! Biztos benne! A legendák és a mesék tényleg valósak!

- …Ő az?

A sámán hátranézett Hui halk, érdeklődő hangjára. A fiú kiscsaládja mögötte állt és érdeklődéssel figyelték a jelenetet, ahogy a prérifarkas közeledik a járathoz. Tate lassan, de biztosan visszafordította fejét a legendája irányába. Vajon… tényleg Ő az? A kojot farkas-rókaszerű fejét a közönsége irányába emelte. Észrevette őket. Ám ahelyett, hogy elrohant volna, mintha elmosolyodott és rákacsintott volna az indián fiúra. Ezt követően beugrott a lyukba. Tate hihetetlen boldogságában elvigyorodott.

- Igen. Ő volt az.

A zöld tisztáson tartózkodtak, amit újból pihenő területnek használtak. Nem tudják biztosra, hogy miért, de ismét rájuk tört a mély, lelki beszélgetésekhez való igény. Karácsonyi történetek. A családjuk. Ki, hogyan ünnepelt eddig. Vidám, szomorú és csodálatos történetek. Fadíszítés. Ajándékozások. Vacsorák. Szeretet. Karácsonyi csodák.

Visszaértek. Még épp időben. A nagyterű társalgóban felállított hatalmas, díszes, csillogó, világító, színes fenyőfa minden tekintetet vonzott, másra nem tudtak nézni. Az ajándékok a fa alatt csak másodlagosak voltak. A fa. Az volt minden középpontja.
Mielőtt a nevelők engedélyezték volna a meglepetések kibontását, Tate felrohant. Felrohant a saját készítésű ajándékokért. Habár személyisége rejtett sötétségeit még csak most fedezi fel, és most tanulja kezelni, de kultúráját nem hanyagolja semmiért sem. Az indiánok karácsonya adakozásról, nagylelkűségről szólnak. Nem vallási értékekből ünnepelnek. Csak emberi jóságért. Szobájában előkereste azt a hét kis semmiséget, amit ajándéknak szánt barátai számára. Ellenőrizte, hogy megvannak még, nem vesztek el, majd megmarkolva őket, lesietett a családjához. Ezek a csöppségek tényleg nem jelentettek sok mindent, viszont a fiú úgy érezte, hogy nem hagyhatja annyiban a hagyományait, és szeretetét is be szeretné bizonyítani.
Átadta ajándékait a többieknek, akik meghökkenve vették azokat át, vissza szerették volna utasítani, arra hivatkozva, hogy ők nem készítettek neki semmit. Ám Tate nem fogadott el nemleges választ. Raven, Ezell és Vance rajzokat kaptak, Karyn és Anne a gödör pereméről kaptak egy-egy szál hóvirágot, Camille és Hui pedig gyönyörűen kinyílt tobozokat.
A kínai etnikumú jót mosolygott ajándékán, eszébe juttatva a hóemberépítését és mély beszélgetését a sámánnal. Boldog volt, hogy barátoknak számítanak. Szorosan megölelte új barátját, mire csak azt vették észre, hogy egy családi gombóc keletkezett belőlük.
- Boldog karácsonyt!

Tate már ágyában aludt. Azt álmodta, hogy vadul fut az új világ zöld fái között. Viszont valahogy mindent más szögből látott. Ő sokkal alacsonyabban volt. Érzékei pedig sokkal kifinomultabban hatottak. Felért a céljául kitűzött hegyre. Valami más volt. Vonyított. Farkas hangja volt.