II.rész

Egy hét telt el azóta, hogy Tate megtalálta az új családját, és felfedezték az álomvilágukat. Öt nap múlva karácsony. Ugyan az indián fiú és családja is megtartották ezt az ünnepet, de máshogy és más miatt, mint a legtöbb ember.

Évszázadokkal ezelőtt, még mielőtt az európaiak elárasztották volna az amerikai kontinenst, az indiánok nagy becsben tartották a téli napfordulót, ami december 21.-én és 22.-én időzik, és ekörül ünnepeltek. Az európai érintkezés után, főleg a korai 20. században a legtöbb törzs összemosta a keresztény hitet és rituálékat – mint a fák, az ajándékok, és maga a Mikulás hagyománya - a saját tradicionális kultúrájukkal és ezt a keveréket kezdték ünnepelni.

Tate hallott történeteket, hogy régen a különböző törzsek karácsonyfáját először a „sápadt arcúak” hozták, hogy felkeltsék a figyelmüket. Ma a fa majdnem mindegyik indián karácsony középpontja.

Néhány indián különlegességekkel hódol a karácsonynak, amelyek magába foglalják a hagyományokat és meséket, amik évekkel ezelőtt keletkeztek. Táncokkal eljátsszák, eljárják ezeket, vagy egyszerű tűzkörül ülő gyűlések keretei között elmesélik a történeteket. A karácsonyi történetet egy „nagy és jó emberről, aki elődei elé lépett és mindenféle csodát mutatott, és elhagyta őket mondván, hogy visszatér majd egy nagy fehér prérifarkas képében”. „Azt mondják, hogy megjelent más-más időközökben, de most már nem látták több mint 150 éve.”

Ez az időszak Tate és törzse számára mindig is az adakozásról szól, ami nem idegen a kultúrájuk értékrendjétől. A nagylelkűség az adakozó szív jele, mind lelki, mind szociális értékekkel. Ezért könnyen egybeivódhatott ez az adakozásról szóló ünnep az indiánok hitébe.

Mind a téli napforduló és a karácsony várva várt időszakok, akár csak az újév, annak reményében, hogy mi következhet az új évben. Ez szintén az az időszak, amikor olyanokra koncentrálnak, akiknek szükségük van egy kis reményre és vidámságra.

Ezért várta indiánunk annyira izgatottan ezt az ünnepet. Meg akarta osztani barátaival a történeteit, a hagyományait. Az időzítés pedig tökéletes volt, hogy beavassa őket a saját értékrendszerébe. Szüksége volt a barátai támogatására és a karácsony szelleméhez vezető jóságra. Mikor is lehetne könnyebben lelki megnyugvást találni, mint ebben a csodás téli időszakban?

A kis csapat a rejtekhelyükön kényelmesen elhelyezkedve trónjaikon békésen beszélgettek. Épp Anne álmai voltak terítéken, ami úgy tűnt csak Karynt érdekli, a többiek Ezell újabb pletyka gyűjteményét hallgatták. A szőke fiúnak információi voltak a karácsonyfa hollétéről, hogy melyik nap lesz a díszítés, és hogy hol tárolhatják az ajándékokat. Főleg erről volt szó, ám egy másik témából egy apró morzsa is kiszaladt a csíntevő száján.

- …szerintetek az új gyereknek is lesz ajándéka?

Új gyerek. Milyen új gyerek? Most Tatere gondolt? Nem. Ha rá gondolt volna, akkor a nevén szólítja, és nem ilyen lekezelő hangsúllyal.

- Új gyerek? – kérdezett hát rá a fiatal sámán, mire Anne és Karyn is befejezték a külön sztorizást és érdeklődve néztek a hírszerzőre.

Mindenki Ezellre figyelt. Közelebb ültek hozzá, mintha bárki is megzavarhatná vagy meghallaná őket. Bizalmasan akarták kezelték az újdonságot.

- Nem tudok sok mindent, csak annyit, amennyit sikerült kihallanom a nevelőiből. Egy lány lesz, velünk egykorú, 13. A nevét nem tudom, de azt igen, hogy kínai és Torontóból fogják átvenni.

- Átvenni? Miért? – érdeklődött Raven.

- Fogalmam sincs róla. De biztos van valami oka.

Még aznap történt. Pontosan a déli étkezés alatt. Pár hölgy társaságában lépett be a nagy faajtók küszöbén. Pár gyerek az étkezőből ki-kikukucskált a hallba, érdeklődtek a nevelők nagy sietsége és az ismeretlen arcok miatt, de Tate és barátai tovább folytatták ebédjük elfogyasztását, mintha semmi sem történne tőlük pár lépésre, a mellettük lévő térben. Tate étkezés közben csak egy valamire tud gondolni: többet nem ő az új gyerek. Nem azt bánta, hogy innentől kezdve nem ő lesz az újonc az egyesületben, hogy nem ő fogja a legtöbb figyelmet kapni, hanem hogy bővült az itt élők száma, vagyis több lett az árva, az olyan gyerek, aki nem tud vérrokonaira támaszkodni, akinek nincs senkije.
Az ázsiai felmenőkkel rendelkező lányt a felnőttek bekísérték az ebédlőbe, az érdeklődő gyerekek pedig amint látták, hogy a helység felé indulnak, mindenki fénysebességgel visszaült a helyére. Mintha mi sem történt volna, és senki sem vette volna észre őket. Persze, ez nem így volt, és ők is tudták. Ezért túlzott természetességgel viselkedtek akkor is, amikor az újonc megjelent a teremben. A kínai leányzó rögtön kiszúrta a hetes kiscsapatot az asztal végén, egymással szemben ülve. Ők nem tódítottak, tényleg nyugodt kíváncsisággal viselkedtek.
- Gyerekek, ő itt Hui. Mindenki bánjon vele kedvesen. Biztosak vagyunk benne, hogy hamar be fog illeszkedni.
A nevelő megpaskolta az újonc két vállát a háta mögött állva, majd lehajolt hozzá, mondott egy pár biztató szót és elment a nevelőibe megbeszélni az átvételt. Hui elmosolyodva indult el a hetes felé, majd amikor odaért bájosan bocsánatot kérve elkérte egyik egyesületi társától a helyét és így az afrikai-francia mellett foglalt ülést. Camille rögtön vidáman köszöntötte a gyönyörű arcberendezéssel rendelkező kínai lányt, akinek hosszú sötét egyenes szálú haja vége valamiért hullámosan pihent meg. Barna szemei alatt nem vélték felfedezni a kialvatlanság jeleit szimbolizáló feketés szürke táskácskákat, arca tökéletes nyugalmasságról és békéről árulkodott. Ebben az értelemben hasonlított Tatehez. Viszont a fiú arcának vonásai alig észrevehetően ugyan, de megkeményedtek. Ez talán a természettől való megválás, a civilizáció középpontjában töltött napok eredménye. De talán azok a gondolatok, amik saját elveitől eltérnek, mégis néha-néha megjelennek előtte, az álmaiban hiteles, valós eseményekként. Ritkán előfordult, hogy dühös és fájdalmas érzelmei megnyilvánulnak önmaga előtt, titokban, elrejtve.
Camille hozva társaságkedvelő és könnyen barátkozó formáját rögtön nyitott a szimpatikusnak tartott kínai lány felé, aki örömmel vette a közeledést. A fekete bőrű kishölgy pár szóval bemutatta barátait az újoncnak, akik mind egy-egy mosollyal üdvözölték őt, miközben ki-kijavították nevetve, kényük-kedvük szerint a beszélő jellemzéseit.
- Tudjátok, jövőre a Fém Patkány éve lesz. A stabilitás jelképe. Sikeres is, mivel ez az első állatövi jegy. Egy legenda szerint a császár kijelentette, hogy a sorrendet az alapján fogja eldönteni, ahogy a meghívottak megérkeznek a mulatságába. A Patkány átverte a Baglyot, hogy vigye el őt vigadalomba. Aztán még épp mielőtt megérkeztek volna, a Patkány leugrott és a Bagoly előtt landolt, így ért be elsőnek. A rágcsáló sok meglepetést tart magában, mivel különböző történetekben más-más szerepük van, így sosem lehet elsőre tudni, hogy milyen karaktert képvisel. Ugyanúgy a termékenység, a jólét emblémája is, és különös adottsága a „kettős-látás”. Viszont szerintem jövőre titkos kalandokban lesz része az embereknek. Akár a földalatti vájatokban rejtőzködő patkánynak az éjszakai élete, titkos cselekedetei.
A hetes hirtelen elcsendesült. Egyrészt itták Hui szavait, borzasztóan érdekesnek tartották az előbb elhangzott pár mondatot, másrészt megilletődtek a „titkos kalandok”, „földalatti vájatok” és „éjszakai élet” kifejezéseken. Ez a lány nem tudhatja! Biztos, hogy nem tudhatja, hogy nekik milyen kalandban volt részük. Mégis egy pillanatra megijedtek, hogy lebuktak. Majd, amikor mindenkiben realizálódott, hogy ez csak egy egyszerű egybeesés lehet, feloldódtak és újra sztorizni kezdtek, beavatva pár pletykába a kínai lányt is, aki frappáns válaszokkal meg-megnevetette őket.
Tate mosolyogva körbenézett a barátain. Mindenki vigyorgott és kacarászott. Könnyen felszabadultak Hui társaságában is. A lányra tévedtek barna szemei, akinek tekintetében egy percre mintha valamiféle lángot vett volna észre. Nem erőszakos, hanem az életvidám tűzet. Szimpatikus. Megkedvelték őt. Egy új kultúra, egy új nemzetiség. így még színesebb lett a baráti körük.

Tate félig behúzott függönyei között áthatoltak a reggel napfényének sugarai. Hópelyhek kis, táncoló árnyai és a fény, amik együttesen szöktek a falakra, gyönyörű mozgóképet alkottak. Már tényleg csak pár nap volt a nagy, piros betűs ünnepig. Az indián fiú nagy lendülettel ugrott ki ágyából, villámgyorsan elintézte ügyes-bajos dolgait, és futott a padlásra, a bázisra, ahol reggeli előtt mindig találkozott a kis családjával. Leült trónjára, majd sokadszorra is körbenézett a térben. Tiszteletet érzett barátai iránt, hogy ezt a helységet így, kemény munka árán magukévá tudták tenni. Ismét ránézett a rajzaikra a kéményen és elmosolyodott. Helyet keresett sötét íriszeivel még egy papírosnak – reméli, hogy Hui lélekállata is köztük lesz hamarosan.

Fél órája ül a csendben. Vár és vár. Eleget várt. Unatkozik. Hol vannak a többiek? Miért nem jöttek?

Nem jöttek. Tate még ült egy ideig, aztán felmordult hasa, jelezve éhségét. Ideje lemenni enni valamit. Már ha még tart a reggeli, és kap ételt a tányérjára a késés ellenére.

Leérve az étkezőbe megtorpant. A már jól megszokott helyükön, az asztal végén látta barátait és Huit, ahogy boldog hangulatban, vidám, élénk kék aurában nevetgéltek étkezés közben. A sámánhoz közelálló testvérpár között foglalt helyet az ázsiai. Az az ő helye.

- Hé, cimbi! Tate! – térdelt fel Raven saját székére, hogy vadul integessen barátjának, mind köszönésképp, mind hogy észrevegye őket és odamenjen hozzájuk. – Hol voltál? Már mindjárt végzünk. Figyelj, kitaláltunk valamit. Lehet, hogy neked nem tetszik, de nagy buli lenne, és Hui is benne van, szóva-

Tate elméjét ismét elborította a sötétség. Nem tetszett neki. Fájdalmas volt, fojtogató, és szúrta belsejét. Mintha fuldokolna a sötét mélységben, ami a dühből állt össze. Fuldoklik, levegőért kapkodva. Körülötte elsodródik minden, összemosódik a kép. Mélyfekete, feneketlenségben érzi magát. Újra egyedül. Úgy érezte, ha most esne feje felett, az esőcseppeket ólomnak vélné a bőrén, amitől térdeire kellene esnie, túlsúlyos nyomásuk miatt. Haragos volt. Kiszámíthatatlan. És félt.

- Ne haragudjatok, bocs, de most inkább nem folynék bele semmibe. Éhes sem vagyok. A szobámban leszek… már ha keresnétek majd.

Ezután az indián egész nap nem hallott a barátai felől. Gondolkodott. Talán túl is gondolt sok mindent. Kedvelte Huit. Szimpatikus neki, érdekelte a lány kultúrája, tetszettek neki a történetei. Rokonszenves volt a nyugodt és harmóniában élő személyiségével. Hasonló értékrendszert követtek, ezért várta, hogy barátok legyenek. Ám most féltékenységében és haragjában nem tudott tisztán látni és ezzel ő is tisztában volt. Még mindig csak szokja ezeket az új érzéseket, amiket eddig nem kellett tapasztalnia. Félt önmagától és másoktól. Most tudatosította magában, hogy a szeretet fájdalmas. Eddig nem értette, hogy ez is a fény-árnyék-elvhez tartozik. Azért fáj neki, mert szeret. És ezzel mások bánthatják őt. Viszont ő is bánthat így. Tate nem akar bántani senkit sem.

A négy fal napról napra szűkebb számára. Hiányolja a természetet. Hiányolja az álomvilágot. Ahogy esteledik úgy lesz szobája egyre sötétebb és rémisztőbb. Egyedül van. Ismét csak egyedül.

A sötét ürességben a fiú végtelen elméje visszatért a testébe a faajtaján esett kopogások hallatára.

- Tate, Karyn vagyok. Bejöhetek?

A fekete szobába hirtelen fény szökött a lány hangja által. A hívott felkelt ágyáról, az ajtóhoz lépett, majd némán kinyitotta azt. Még nem engedte be a lányt, a küszöbön állt vele. Nem szólalt meg, egyik kezével az ajtót fogta, a másikkal támaszkodott az ajtó kerete mellett. Mintha direkt nem engedné tovább a fekete hajú, zöld szemű szépséget, határt szabott neki. Egymással szemben álltak. Békésen, intimitással néztek egymást szemébe. Kommunikáltak szavak és mozdulatok nélkül. Kiolvasták a mondanivalót egymás tekintetéből. Karyn arca néha meg-megrezdült a fiú barna bogaraiból kiinformált érzésektől. Sejti, hogy mi van a másikkal. Azzal a lendülettel, ahogy könnyek jelentek meg a látogató szemeiben, hihetetlen gyorsan megölelte a nála fél fejjel magasabb fiút. Ezzel a gesztussal beljebb lökte a kicsi sámánt, aki pár lépést tett hátrébb a lánnyal, aki hozzátapadt mellkasához. Szívverése felgyorsult. Félt, hogy annyira hangos és gyors lett a ritmusa, hogy a mellette lévő szoba lakosa is hallja, nem hogy a karjaiban tartott lány. Visszaölelt. Hiányzott neki ez a zöld szempár.

- Helyezd kényelembe magad. Milyen napod volt? Miért jöttél? – engedte el az alacsonyabbat, majd becsukta a nyitott ajtót, hogy ne zavarhassák meg őket.

- Hm… jó volt, vicces helyzetbe keveredtünk – mosolygott a nap emlékeire visszatekintve, miközben eldőlt Tate ágyán. – Csak te hiányoztál mindenkinek.

- …reggel ezt nem vettem észre.

Ismét csend. A fiú is visszalépett ágyához, leült rá, a lány lábait átvetve a sajátjai felett. Hátát a falnak támasztotta úgy nézte a barátját, aki a plafont figyelte, mintha valami érdekes lenne felette. Gondolkodott, hogy mit is mondhatna, hogy meggyőzze a másikat a valóságról. Aztán úgy döntött nem köntörfalazik, nem kerít semmi díszítést az igazság mellé, csak kimondja a tényt, ami talán megnyugtatja az indiánt.

- Nem tud helyettesíteni. Nem is gondoltunk rá, egyikőnk sem, hogy helyettesítene téged. Ő egy külön egyéniség. Ezen a hülyeségen ne rágódj! Szeretünk téged, te idióta.

Karyn végig a másik szemeibe nézett, fel is ült ahhoz, hogy végigmondja monológját. Akarta, hogy komolyan vegye, ezért komolyan is mondta. Tate pedig megnyugodott. Eddig is tudta ezeket, de most, hogy valaki mástól hallotta, hangosan kimondva, valahogy annyira békességgel árasztotta el, így végre kezdett megszűnni a fullasztó érzés a belsejéből. Utálta, hogy ilyen sötét perceiben még mindig nem tud semmit sem kezdeni magával. Muszáj megoldást találnia erre.

- Tudom, Karyn. Köszönöm – mosolygott szeretetteljesen a fiú. – Tudod, én tényleg kedvelek Huit. Csak megijedtem magamtól. Megint. De holnap visszatérek a csapathoz, ígérem. Elmesélhetitek, hogy mi volt az a „nagy buli, ami nekem nem tetszene” – mutatott idézőjeleket ujjaival, ahogy idézte reggelről Raven szavait.

- Holnap csak délben lesz együtt a banda. Templomba kell mennünk.

- Templom? Az micsoda?

- Ömm… az egy olyan hely, ahol az emberek istentiszteletre járnak, vagy csak imádkoznak, kérnek valamit Istentől. Most azért megyünk, hogy megtisztuljunk karácsonyra, ami a vallásunkban Jézus születésnapja. A keresztény kultúrában miatta van az egész karácsony.

- Értem. Szóval holnap mindenki elmegy reggel. Egyedül leszek az egész egyesületben?

- Nem egészen. Hui sem keresztény. Ő is itt lesz.

Tate bólogatott a lány titkos utalásaira. Értette mit szeretne ezzel mondani, és ő teljes mértékben egyetértett vele. Tisztáznia kell az újonccal pár dolgot.

- Beszélni fogok vele.

- Ezt örömmel hallom. Akkor holnap délben a bázison találkozunk – puszilta meg Karyn a sámán orcáját, majd intett egyet, jó éjszakát kívánt, és elvonult saját alvóhelyiségébe.

December 24. Már üres az Ottawai Gyermekvédelmi Egyesület épülete. Mindössze két megbízható gyermek maradt a hatalmas kastélyban. Őket ugyan bezárták, így mind a hideg, mind a hívatlan vendégek miatt, de a két furfangos kölyök ki tudott mászni a hátsó udvarra. Nem volt nehéz dolguk, csak pár percig kellett gondolkodniuk. Amint megvolt, hogy az egyik ablakon másznak ki, odatoltak egy nagyobb széket, és jó melegen felöltöztek. Tate beszélni szeretett volna a kínai lánnyal. De előtte ezzel a kis akcióval enyhíteni akart saját zavarán.

Mikor már ketten egy csapatként ügyködtek egy náluk magasabb hóember megépítésében, biztosra vették, hogy a másik felszabadult, és nem viselkedtek kínosan egymás társaságában. Hui ugyan nem tudta biztosra, de sejtette, hogy a fiú egy bizonyos komoly témát akar vele átvitatni. Ám nem hozta fel, amíg társa úgy nem érezte, hogy itt az ideje beszélgetni róla. A hóember lassan elkészült, a hagyományos módon. Három egyre csökkenő méretű, de így is elég nagy gömböt alkottak, egymásra helyezve. Ágakból készítették karjait. Szemüket két nagyobb kőből rakták ki. Ám répa helyett egy nagyobb tobozt tettek az orra helyére. Amikor elkészült a művük, két lépést hátra tettek, onnan mértek végig rajta.

- Pofás lett – vigyorgott Hui, tekintetét végigfuttatva az udvar védelmezőjén.

- Igen, az lett – bólintott szintén örömmel Tate, majd új barátjára nézett, eldöntve, hogy itt az idő. - Figyelj, megbeszélhetnék veled valamit?

- Komolynak hangzol – nézett vissza a lány bajtársára. - Persze, mi a helyzet?

Leültek a hótól fehér, hűvös tornácra, amiről kezeikkel fenekük ülésének helyét pár suhintással elsöpörték a fehérség nagyját, megvillantva a fából épült szerkezetet. Helyet foglaltak közvetlen egymás mellett. Kellemes békességet éreztek egymás közelében. Nem tudták, hogy a hasonló értékrend vagy a közösen elkövetett alkotmányuk miatt, de mindketten remélték, hogy hamarosan jó barátok lesznek. Ezért komolyan vették egymás szavát. Figyelemmel kísérték a másik gesztusait. Barátkoztak.

- Sajnálom. Ne haragudj, Hui. A modorom miatt, azért, hogy kerültelek, és a kimondatlan szidalmazásokért is. Egyiket sem érdemelted meg. Tudod, csak féltem. Hogy megint egyedül leszek. Ez a többiekre nézve is sértés, nem csak rád. Féltékeny voltam rád. Hasonlóak vagyunk, azt hittem, hogy helyettesíthetsz. De persze rájöttem, hogy az univerzum nem engedné, hogy két, teljesen azonos ember létezzen. Bocsánatot kérek. Még tanulom, hogy hogyan kell ezeket a fájdalmas érzéseket kezelni. Remélem, hogy barátok lehetünk.

A monológ végére a kínai származású mosolyogva ingatta a fejét. Tudta, hogy erről lesz szó. És mégis, nem tud haragudni a másikra. Az őszintesége és a kiegyensúlyozottságot árasztó hangja csak még jobban megerősítette a fiú barátaitól már hallott tulajdonságokat és a jellemzések által kreált imidzset Tatenek. Tisztelték a fiút és nem akarták, hogy elveszítse a hitét.

- Tate, minden rendben. Tényleg. A többiek meséltek ezt-azt rólad. Nagyon tisztelnek. Valójában ezért nem avattak be komolyabban a tegnapi akcióba, ezért hívtak engem segíteni. Viszont ne kérd, hogy mondjuk el, hogy mit csináltunk. Hacsak nem akarod, hogy egy világ törjön össze benned – nevetett a lány, majd vigyorát mosollyá szelídítve folytatta. - És hóemberépítés közben egész jó csapatot alkottunk. Szóval hidd el, te egy olyan ember vagy, aki sosem lesz egyedül. így vagy úgy, de valaki mindig melletted lesz. Az a valaki lehetek én is. Barátok?

A fiú lehengerlődve hallgatta a másik kedves szavait. Ezek szerint még tényleg képesek barátokká válni. Nem nincs késő megváltoznia. És önmagával együtt a kapcsolatain is tud fejleszteni.

- Barátok – vonta ölelésbe a mellette ülőt. – Köszönöm.

- Elmondhatok egy titkot? – suttogta a lány a másik nyakába a kérdést. - Azért kellett átköltöznöm a Torontói Gyermekvédelmi Egyesületből, mert a nevelőknek feltűnt, hogy egyedül vagyok. Nekem úgy volt jó. De most, hogy átjöttem ide, el sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok.

- Jó, hogy itt vagy velünk.

Kínában a karácsony nem hivatalos ünnep, ám ez nem állítja meg az embereket, hogy ne vegyék át a nyugattól a karácsonyi hangulatot. A bevásárlóközpontokban és központibb helyeken karácsonyfákat állítanak, feldíszítik, fénybe borítják az utcákat. A nyugathoz hasonlóan Kínában is ajándékokat adnak a családnak és a szereteknek. A fiataloknak azonban karácsony este inkább arról szól, hogy összegyűlnek a barátaikkal vagy a párjukkal és együtt töltik az estét egy jobb étteremben, karaokebárban vagy szórakozóhelyen. A legtöbben tehát nem a keresztény karácsony ünneplik, hanem egy jó alkalmat találnak arra, hogy együtt töltsék az időt szeretteikkel, barátaikkal, megragadják az alkalmat arra, hogy egy vidám estét töltsenek a hozzájuk közel állókkal.

Hui pont erre vágyott: egy vidám este a hozzá közel állókkal. Nem igazán hitt a Mikulásban, és ahogy megtudta, az új barátai sem. Kivéve Tatet. A fiúnak valahogy volt hite egy olyan férfiban, akit még a saját történetei szerint sem láttak már több száz éve. Ő hitte, hogy meg fog jelenni, és hogy valamilyen kisebb, de annál jelentőségteljesebb ajándékot ad nekik, amit ők vissza tudnak adni valahogy sokszorosítva. Nem akarták elvenni barátjuk hitét. Ezért végül nem avatták be nagyszerűnek vélt tervükbe. Kiszagolni, hogy a felnőttek merre dugták el az ajándékaikat.

A bevetés közben többször megemlítették Tatet, hogy milyen helyzetben hogyan cselekedett volna, hogy mikor kinek adott volna igazat, vagy hogy épp melyik elhangzott viccen nevetett volna jóízűen. Tiszteletből nem hívták, hogy vegyen részt az akcióban. Viszont nagyon hiányzott nekik az indián.

A küldetés sikeres volt. Megtalálták a nevelők által elrejtett ajándékokat, de a lebukás veszélye miatt nem nyitották ki őket. Elég volt nekik annyi, hogy tudják, mind a nyolcuk kap valamicskét.

Ahogy a többség visszaért az istenimádatról, eljött egy újabb beavatás ideje. Hui letette a titkos esküt a titkos búvóhelyen. Kiragasztott egy gyönyörű főnixet a többi állat mellé. A kínai kultúrában az égi kegyelem jelképe. Feltételezhető, hogy eredetileg az ég uralkodójának küldöttét, a szélistennőt jelölte, így válhatott később a madarak királynőjévé. Hui vörös aurája erősebben és élénkebben világított a befogadása pillanataiban. Tate ismét látta lángolni a lány szemeit. Bármire tettre kész volt az ázsiai addig, amíg új barátait maga mellett tudhatta. Kalandra kész volt. És ezt a többiek is észrevették. Mivel hivatalosan is a kiscsalád tagja lett, ezért az eredeti tagok gyors, komoly tekintetű összenézése, és határozott bólintása után, beavatták az álomviláguk tényszerű létezésébe. Elmesélték neki, hogy ugyan eddig csak egyszer jártak a földjén, de azóta folyamatosan álmodnak róla. Leírták neki a táj csodás hihetetlenségét és azt az endorfin- és adrenalin-érzetet, ami akkor tört fel belőlük, amikor megtalálták az új birodalmat.

Közeledett karácsony esti egyesületi gyűlés, a karácsonyfa leleplezés és ajándékozás, valamint a bőséges vacsora is. A nyolcas úgy döntött, hogy még a nagy események előtt legújabb barátjuknak is szemtől szembe meg kell csodálnia az új világot. Bár most sokkal nehezebb dolguk lesz kilógni, mivel mindenki sürög-forog, de még nem volt olyan, hogy ne tudták volna megoldani az előttük álló problémákat.

Lesiettek, és a rohangáló nevelők között találták magukat. Lazának álcázva merev mozdulataikat elindultak az udvar felé. Ám az egyik fiatal nevelőnő észrevette mesterkedésüket és kérdőre vonta a társaságot.

- Mi csak rá akartunk nézni a hóemberre – intett Ezell a kinti havas táj irányába.

- ígérjük, hogy bejövünk, ha elkezdődik az ünneplés – mosolygott azzal a tipikus vigyorával Raven a hölgyre.

A felnőtt hölgy pár percig méregette magában az opciókat, majd amint rájött, hogy még mérhetetlenül sok dolga akad, bólintott egyet, még hozzáfűzve, hogy erről az engedményről senkinek egy szót sem szólhatnak, és hívó szóra rögtön visszajönnek.

A kijutás így nagyon könnyen megoldódott, most már csak meg kell keresniük az egyedül Tate szemei előtt szivárványszínekben pompázó járatot. Egy ideig járták az erdőt a lámpáikkal, ismerős jeleket kerestek, ami útján el tudnak indulni a göndörnek vélt alagút irányába. Egyszer csak megtalálták a földön a kikandikáló hóvirágot, amitől Huinak elállt a szava. Megtalálták. Irány a másvilág.

A mászás alatt tartották a múltkor bevetett alakzatot, az ázsiai lányt hagyva utoljára, hogy a többiek segíthessenek neki majd kimászni. Átérve újra érezték azt a különös, bizsergető, csontot simogató érzést, mint az előző időpontban, most viszont intenzívebb volt egy fokkal. Enyhén bele is remegtek. Ahogy a lányt kihúzták immár a nyári melegbe, az elámult. Igaza volt a barátainak. Mesébe illő ez az egész. Alig hiszi el, hogy ő is egy mese része lett. Benne áll. Egy olyan zöld földön, amihez valószínűleg nincs fogható.

- Azta, skacok! Ez… wahh!

- Igen – bólintott nevetve Camille. – Ez volt a mi értelmes reakciónk is. Annyi különbséggel, hogy mi alig tudtunk megszólalni.

- Na jó, induljunk – intett a lányoknak Vance.

- Hova megyünk? – érdeklődött Hui.

- Csak oda, ahol múltkor megtaláltuk Bénaságot – forgatta a szemeit Ezell.

- Tessék? Elvesztél? – kapott fejével az említett lány felé.

- Hehe… - vakarta kínosan tarkóját Anne. – Hosszú sztori.

Elindultak arra a zöld, napfényes hely felé, ahol a legutóbbi alkalommal megtalálták Karynt és Annet a fűben heverészve. Csürherendben sétáltak, össze-vissza, mindenki szót akart váltani mindenkivel. Tate leghátul sétált Ravennel váltva pár szót, amikor hallottak valamit elsuhanni mögöttük, a fák és bokrok kisuttogták nekik, hogy valaki vagy valami átsietett rajtuk. Megtorpantak. Megfordultak. Keresték a nyomait, hogy nem csak beképzelték az előbbi zajokat, zörejeket. Vajon ki vagy mi volt ez? Az indián látott egy jól kivehető, fehér, csillogó, csíkban elhúzódó energiaáramlatot. Valamiért rögtön a karácsonyi mítoszok rebbentek fel lelki szemei előtt. Volt egy megérzése, és hinni akart benne. Az aura után futott.

- Gyerekek! Kövessük! – szólt Raven gyorsan a többieknek, akik először nem értették a helyzetet, majd barátjuk után futottak.

Egy nagy és jó emberről, aki elődei elé lépett és mindenféle csodát mutatott, és elhagyta őket mondván, hogy visszatér majd egy nagy fehér prérifarkas képében. Azt mondják, hogy megjelent más-más időközökben, de most már nem látták több mint 150 éve.

Tate gyorsan futott, ám próbált hangtalan is lenni. Utol akarta érni. Tudta, hogy mi volt a korábbi lény. A prérifarkas „coyote” elnevezése az indiánoktól ered, amely félvért jelent. Valóban első ránézésre olyan, mintha a róka és a farkas keveréke lenne, és mindkettő előnyös tulajdonságait örökölte volna. Latin neve „ugató kutyát” jelent. Ezt a valóban hátborzongató falkaüvöltésükkel érdemelték ki. Éjjel a prérifarkasok üvöltenek és egy sorozat rövid és éles csaholást bocsátanak ki. Az üvöltések segítségével tartják fent a kapcsolatot a környéken levő más kojotokkal.

A világon az egyik legalkalmazkodóbb állat, képes megváltoztatni a szaporodási szokásait, étrendjét és szociális dinamikáját, ebből kifolyólag többféle természetes környezetben is képes megélni. Egyedül, párban vagy falkában is élnek- a prérifarkas falkába tömörülése csak esetleges .
A kojot saját maga ássa ki a búvóhelyét , amelyet szülésre és alvásra használja. A táplálék miatt bárhová képes elvándorolni, igazán változatos étrendje van, és többféle vadászati technikát is bevet zsákmánya elkapásának érdekében. Ügyes hajtóvadászok. Nagyon ravaszak.

Ez a lény fehér bundájú. A többi farkastól szinte csak a méretében különbözik, kisebb az átlagnál. Hosszúkás pofája a rókáéra emlékeztet. Bozontos hosszú farka van. Füle nagyobb és elhelyezése, mozgatása jelzi a kojot hangulatát és rangját. Ujjonjáró, ami annyit jelent, hogy járáskor csak a lábujjaival érinti meg a földet. Tate ezért nem is nézte a földet a kojot mancsának jeleiért – tudta, hogy nem látna semmit a zöld fűben. Ha nem csak lelki szemeire akart hivatkozni, akkor fehér szőrszálakat keresett. Észre sem vette, hogy a vájat felé vezeti vissza.

Az indián egy fa mögött állt, a gödör tisztását figyelte, ahol végre saját szemével láthatta a hamvas bundájú kojotot. Ő az! Biztos benne! A legendák és a mesék tényleg valósak!

- …Ő az?

A sámán hátranézett Hui halk, érdeklődő hangjára. A fiú kiscsaládja mögötte állt és érdeklődéssel figyelték a jelenetet, ahogy a prérifarkas közeledik a járathoz. Tate lassan, de biztosan visszafordította fejét a legendája irányába. Vajon… tényleg Ő az? A kojot farkas-rókaszerű fejét a közönsége irányába emelte. Észrevette őket. Ám ahelyett, hogy elrohant volna, mintha elmosolyodott és rákacsintott volna az indián fiúra. Ezt követően beugrott a lyukba. Tate hihetetlen boldogságában elvigyorodott.

- Igen. Ő volt az.

A zöld tisztáson tartózkodtak, amit újból pihenő területnek használtak. Nem tudják biztosra, hogy miért, de ismét rájuk tört a mély, lelki beszélgetésekhez való igény. Karácsonyi történetek. A családjuk. Ki, hogyan ünnepelt eddig. Vidám, szomorú és csodálatos történetek. Fadíszítés. Ajándékozások. Vacsorák. Szeretet. Karácsonyi csodák.

Visszaértek. Még épp időben. A nagyterű társalgóban felállított hatalmas, díszes, csillogó, világító, színes fenyőfa minden tekintetet vonzott, másra nem tudtak nézni. Az ajándékok a fa alatt csak másodlagosak voltak. A fa. Az volt minden középpontja.
Mielőtt a nevelők engedélyezték volna a meglepetések kibontását, Tate felrohant. Felrohant a saját készítésű ajándékokért. Habár személyisége rejtett sötétségeit még csak most fedezi fel, és most tanulja kezelni, de kultúráját nem hanyagolja semmiért sem. Az indiánok karácsonya adakozásról, nagylelkűségről szólnak. Nem vallási értékekből ünnepelnek. Csak emberi jóságért. Szobájában előkereste azt a hét kis semmiséget, amit ajándéknak szánt barátai számára. Ellenőrizte, hogy megvannak még, nem vesztek el, majd megmarkolva őket, lesietett a családjához. Ezek a csöppségek tényleg nem jelentettek sok mindent, viszont a fiú úgy érezte, hogy nem hagyhatja annyiban a hagyományait, és szeretetét is be szeretné bizonyítani.
Átadta ajándékait a többieknek, akik meghökkenve vették azokat át, vissza szerették volna utasítani, arra hivatkozva, hogy ők nem készítettek neki semmit. Ám Tate nem fogadott el nemleges választ. Raven, Ezell és Vance rajzokat kaptak, Karyn és Anne a gödör pereméről kaptak egy-egy szál hóvirágot, Camille és Hui pedig gyönyörűen kinyílt tobozokat.
A kínai etnikumú jót mosolygott ajándékán, eszébe juttatva a hóemberépítését és mély beszélgetését a sámánnal. Boldog volt, hogy barátoknak számítanak. Szorosan megölelte új barátját, mire csak azt vették észre, hogy egy családi gombóc keletkezett belőlük.
- Boldog karácsonyt!

Tate már ágyában aludt. Azt álmodta, hogy vadul fut az új világ zöld fái között. Viszont valahogy mindent más szögből látott. Ő sokkal alacsonyabban volt. Érzékei pedig sokkal kifinomultabban hatottak. Felért a céljául kitűzött hegyre. Valami más volt. Vonyított. Farkas hangja volt.